XVIII.

Pánikroham?

Hogy milyen lehet egy pánikroham, azt nem tudom, de talán hasonlít ahhoz, amit most érzek. Szorít a mellkasom, zúg a fülem, alig bírok nyelni, émelygek, és a szemem előtt a világ sarka elüszkösödve lüktet.

Anyám telefonján a szeretőjétől kapott üzenet 
lüktet.

Nem kellek senkinek,

A mérlegen az 57.6 
lüktet.

undorító vagyok,

A bemagolhatatlan betűrengeteg a tankönyvemben 
lüktet.

buta vagyok,

A kezemen ütött seb 
lüktet.

szánalmas vagyok,

Az óramutató a számlap felett 
lüktet.

és hamarosan lejár az időm.

Hánynom kellene, kiadni magamból minden érzést, ami attól lüktet, attól feszül, attól csordul túl, hogy nem vagyok elég jó, de nem tehetem meg, mert nem szeretnék visszamenni a kórházba, a helyre, ahol beledermedt a a fertőtlenítő maró szagába az idő. Nem tehetem tönkre magam - addig nem, amíg nem vagyok elég vékony.
Május 10-ig elérem az ötven kilót, ha beledöglök, akkor is.

Egy bingéről szóló bejegyzés éjfélig felkerül, csak le kell kicsit higgadnom, mert ez így nem állapot. Pozitívum (mert mindig van kibaszott pozitívum, csak észre kell venni, hö): elkezdtem tegnap ezt a tornát, és kicsit lerohadtak ugyan a nemlétező seggizmaim tőle, de megérte. 

igen, az ott vörösboros menstruációs vér

174/57.6