[f i n e] skeleton: február 2021

Hétvégén olyan beszélgetésben volt részem, amire azt hiszem, joggal használható a „sorsfordító” kifejezés, de ha ez túlkapásnak érződik, akkor talán árnyaltabb úgy kifejeznem magamat, hogy sok szempontból megváltoztatta a gondolkodásomat, és mostanáig hatása alatt állok a beszélgetőpartner által elmondottaknak. Ismeretségünk kezdete óta pár felszínes mondaton kívül nem nagyon váltottunk szót, épp ezért lepett meg annyira, hogy milyen rövid idő alatt mennyire egymásra hangolódtunk, és hogy kölcsönösen milyen mély bizalommal tudtunk a másik felé fordulni.

A beszélgetés elsődleges alapját az ő múltbéli párkapcsolatai adták, melyekben egy dolog nyilvánvalóan közösnek volt mondható: az összes esetében újra és újra meg kellett szenvednie azt a felismerést, hogy nem lehet megmenteni azt, aki nem akarja, hogy megmentsék. Igazából ezt a mondatot sokszor hallottam már, és sokszor láttam a következményeit, így önmagában véve még nem jelentett újdonságot. Ami letaglózott, az a lány hozzáállása volt a régebbi párjaihoz, ugyanis a mai napig találkozik velük havi-kéthavi rendszerességgel. Nem akar már tőlük semmit, nincsenek hátsó szándékai, és nem is arról van szó, hogy nem tud elszakadni tőlük. Levált róluk. Teljesen. Nem akarja már őket megmenteni, nem akar a személyes kis életük része lenni, nem akar már tőlük a maga számára semmit. Ennek ellenére, akár egy doktor, időnként „kontrollra” ad lehetőséget, beszélget velük az életükről, irányt mutat és segítő kezet nyújt – de csak ha kérik. Nem erőlteti rájuk magukat, de valahol így nagyobb rendszerességet és biztonságot tud nyújtani az életükben, mint másképp tudna vagy tudott volna. Nincs azzal semmi baj, hogyha az ember tovább éli az életét, és nem áldozza fel magát a másik változni nem akarásának oltárán, de ennek ellenére biztos támaszt tud nyújtani, amikor őszintén szeretnék ezt tőle.

Én sajnos nem érzem azt, hogy önzetlen tudnék lenni. Ez nem jelenti azt, hogy önző vagyok, nem tartom magam annak, egyszerűen nagyon-nagyon hiányolom a szeretetet, és belebetegedek abba, ha nem kapom meg kívülről, ráadásul onnan, ahonnan én szeretném. Minél kevesebb szeretetet kapok attól az embertől, akinek én a legtöbbet adtam, annál kevesebbet tudok visszaadni azoknak, akiktől a legtöbbet kaptam. Nagyon elcseszett helyzet, és örülök, hogy ezt így meg tudtam most fogalmazni, mert eddig nem sikerült, és nem láttam pontosan a problémát. Persze rengeteg önsegítő cikkel, könyvvel, poszttal találkoztam már, amelyek mind azt szajkózták, hogy a szeretetnek belülről kell fakadnia, meghogy magunknak kell megteremtenünk azokat a kondíciókat, ami által képesek leszünk a szeretet „kiárasztására”, és hogyha szeretetet sugárzunk, akkor sokkal többet is fogunk kapni… ez szép és jó, de nekem olyan, mint egy összetett matematikai képlet – minél többet nézem, annál kevésbé értem, egyszerűen megfoghatatlanul lebeg az egész az éterben valami titkos nyelven, amibe én nem vagyok beavatva. Annyira abszurd a gondolat, hogy egy üres - és ráadásul lyukas - kancsót hogyan tudna úgy megtölteni az ember egymaga a semmiből, hogy utána még önteni és osztogatni is lehessen belőle?

Ha megpróbálnám megfejteni ezt a dolgot az elejétől a végéig, mint egy találós kérdést, akkor azzal kezdenék, hogy betapasztanám a lyukat a kancsó alján. Azt hiszem, ez az a rész, amit egy jó pszichológus segítségével érdemes megtenni, mert bár az önsegítő könyvek jók az iránymutatáshoz, szerintem – legalábbis számomra – csak és kizárólag egy ilyen könyv segítségével próbálkozni olyan lenne, mintha ténylegesen egy agyagkancsót próbálkoznék betapasztani youtube-videók alapján. Kell hozzá a tapasztalat és a tudás, hogy a végeredmény szép és tartós legyen, én pedig nem vagyok hozzáértő. (Bár azt meg kell hagyni, hogy eddig nem próbálkoztam agyagkancsók foltozásával, szóval lehet, hogy picit túlmisztifikálom szegényeket.)

Ha ez megvolt, akkor jön a nehezebb része, a kancsó feltöltése. Itt bukom el szerintem a leginkább a dolgokat, mert valahogy megrögzötten megragadt fejemben a gondolat, hogy a kancsót csak más kéz töltheti fel. Hogyha ezen a vonalon indulunk el, akkor vagy keresni kell valakit, aki erre hajlandó, és ad a saját szeretetéből (bár ez azt hiszem, újra és újra el fog fogyni, és újra és újra rá leszek szorulva mások adományára, ami kimerítő lehet, nekem meg csak időszakos megoldás), vagy pedig keresni kell valamit, ami forrásként szolgál. Ez alapvetően talán lehetne az önbizalom és az önszeretet, de a képletnek ezen részével kapcsolatban vannak hiányosságaim, ugyanis bár fejben szeretem és elfogadom magam, érzésvilág szintjén nem, és ez a kettős érzet azt szüli meg, hogy baromi pozitív dolgokat tudok magamnak mondogatni, miközben mérhetetlenül szorongok és bizonytalan vagyok, tehát az összhatás kábé olyan, mintha elbeszélnék a saját fülem mellett. Tehát az önszeretet helyett egyelőre valami mást kell találnom pótlásként, mert a jelenlegi állapotom fenntarthatatlan, és közben mindezzel párhuzamosan kéne dolgoznom önmagam tényleges elfogadásán és megszeretésén, bár már az is fejlődés, hogy legalább fejben igyekszem nem ledegradálni magamat, és ha elő is fordul, akkor is javítom a gondolatbotlást és igyekszem a „korrigált változatot” rögzíteni.

No de mi lehet ez a pótlás, ez a forrás? Mi az, ami erővel tölthet fel? Sok minden jut eszembe, legtöbbjük alkotással kapcsolatos: írás, fotózás, zene… ezek természetüket tekintve már-már rokonai a valódi, önzetlen szeretetnek, hiszen elsősorban (de tegyük hozzá azt is, hogy jobb esetben) nem a kapásról, a szerzésről, hanem az adásról és az adás öröméről szólnak. Igazából mióta próbálok kicsit többet alkotni, azóta a szorongásom is mintha csökkent volna, mert megtanultam, hogyha mindig a tökéletességre törekszem, akkor nagyobb eséllyel fogom létrehozni a nagy Semmit, mint bármi mást. Elkeserítő belekerülni abba a lehúzó spirálba, amikor azért nem csinálsz semmit, mert habár lenne hozzá kedved, attól félsz – sőt, tudod! -, hogy úgyse lesz tökéletes, úgyse lesz elég jó, és ha valami nem lehet a legjobb, akkor inkább ne is legyen semmilyen. Ezt úgy alapjáraton véve az önkifejezésre és a szeretet kifejezésére is rá lehet illeszteni szerintem, konklúzióként levonva azt, hogy inkább próbálkozzon az ember akár nyelvileg vagy tettileg csetlő-botló módon kifejezni magát, minthogy teljes némaságba burkolódzzon, attól félve, hogy csak butaságot mondana vagy csinálna.

Ma azt hiszem, felfedeztem egy olyan forrást, amit talán tudok használni. Régebben is ismertem és szerettem, de valahogy elfeledkeztem róla; elvakítottak a saját fájdalmaim, lefoglalt, hogy felnagyítsam őket és hogy a sebeimet nyalogassam, még a zeneválasztás segítségével is. Próbálom megérteni az önsajnáló énemet - aki azért annak ellenére, hogy már tudatában vagyok és próbálok tenni ellene, még mindig bennem él -, de úgy vettem észre, hogy hamarabbi (bár talán kevésbé tartós) pozitív változás úgy érhető el, hogyha megpróbálom megváltoztatni a kis lelkem rezgését. Ebben segít ez a régi-új szenvedély, amit a filmzenék jelentenek számomra. Egyszerűen annyira felemelőek, annyira magától értetődően tudnak kirángatni a legtöbb őrült iramban tekergő gondolatspirálból, olyan nonszensszé teszik az egészségtelen érzéseket… Nem tudom elképzelni, hogy hogyan tudnék az adott pillanatban beletespedni a mentális sárba, miközben számomra sokat jelentő filmek olyan zenéit hallgatom, amiktől tiszta érzelmek öntenek el. Azt nem mondom, hogy ezek az érzelmek néha nem „negatívak” – gondolok itt a felindultságra, a bánatra, a lehangoltságra például –, de ezek olyan dolgok, amiket szintén meg kell tapasztalni, mégha borzasztóan fájnak is. Az önundor, az önsajnálat, a megbocsátásra való képtelenség csak elvesznek belőlünk, bár tény, hogy valami beteges módon sokszor nagyon jólesőek tudnak lenni, de a magunk érdekében el kell őket engedni. Ebben segíthet az, hogy mivel vesszük körbe magunkat – zenék, tárgyak, hobbik, könyvek és filmek, de leginkább emberek tekintetében. Bátorság kell hozzá, hogy az ember el merje engedni azokat a dolgokat, amik csak abban segítik, hogy tovább fulladozzon a mentálsárban, és nem mutatnak ebből kifelé mutató irányt.

Ettől függetlenül nagyon szeretem a szomorú zenéket, szomorú filmeket, szomorú alkotásokat, együtt tud rezegni velük a szívem, de a fejemmel többre értékelem, ami ezekből a negatív érzelmekből kiutat is tud mutatni.

Filmek közül ilyen például a The eternal sunshine of the spotless mind, ami egyszerre fájdalmas és gyönyörű film, zenei téren pedig az Icon for Hire szövegei ugrottak be egyből, amelyek lehet, hogy kegyetlen pontossággal érzékeltetik a mentális betegségek hatásait, de (legtöbbször saját tapasztalatokon keresztül) megvilágítják azt az utat, amit reménytelien és bizakodva követhet a változásra hajlandó ember. Ezek az alkotások nem tagadják a szenvedést, a fájdalmat, a mentális betegségek jelenlétét, de nem bátorítják az embert arra, hogy ebben teljesen bénultan, magát megadva benne ragadjon, és ez nagyon fontos üzenet szerintem.

A fentebb említett filmzenékből is szeretnék egy párat megosztani veletek, remélem, örömötöket lelitek bennük:

- John Powell: Forbidden Friendship (How to train your dragon)

- Hans Zimmer: Davy Jones (Pirates of theCaribbean)

- James Horner: Becoming one of „The People”(Avatar)

- Hans Zimmer: Time (Inception)

- Hans Zimmer: Oogway Ascends (Kung Fu Panda)

- Hans Zimmer: Mountains (Interstellar)

- Thomas Bergersen: Final Frontier (Interstellar Trailer)

- Danny Elfman: Alice’s Theme (Alice in Wonderland)

- Howard Shore: The Journey to the Grey Havens(The Lord of the Ring)

- Éric Serra: Two ways out (Léon, the professional)

- Steven Price: Gravity (Gravity)