XXXV.

Ki fogok tartani

Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Nem hagyom, hogy bárki belefojtson a tejbepapiba. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Könnyebb leszek. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Én sem fojtok bele senkit a tejbepapiba. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Nem tömöm magam egészségtelen ételekkel. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. A pszichológusnak kedvesen és nyugodtan válaszolok. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Nem vágom tovább magam alatt a fát. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Mielőtt meghánytatom magam, elszámolok százig, és megkérdezem magamtól, tényleg szükséges-e ez. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Nem fojtom bele magam a tejbepapiba. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. 

kibaszottul

K I

F O G O K

T A R T A N I

♥ 

Pszichiátria_0

Ha tegnap este nem segítek kijegyzetelni az öcsémnek Ady Endre életét, ha nem vagyok lusta tanulni, ha készülök a kémia témazárómra, ha időben lefekszem, ha elindulok időben suliba, akkor nem kellene bemennem a pszichiátriára. De segítettem, de lusta voltam, de nem készültem, de hajnalig ébren bámultam a plafont, de nem indultam el. Anya pedig kiborult, és azonnal fölviharzott velem a budai dombok közt megbúvó házba. 

Mi lett volna, ha...?

Nem készültem a dolgozatra, és előbújt belőlem a kisördög. Nem akartam bemenni a suliba, hogy legyen még időm tanulni, és csütörtökön megírhassam sokkal jobbra a témazárómat, mint ahogy ma tettem volna. Gerinctelen, gyáva és rettenetesen hülye ötlet volt. Anya megneszelte, hogy nem akarok bemenni, aztán robbant a bomba: ajtó zár, kocsi nyit, kapu nyit, kocsi ki, kapu be, ki az útra, fel Budára, tévelygés, körforgalom, egy keresztút, két keresztút, Ali utca - zsákutca.

A főorvos asszony nagyon megértő volt. Először anya beszélt vele, akinek a folyosóra (bár nem hallgatóztam, hiszen ugyan, minek?) kihallatszott a hüppögése: "...és mindenféle teákat gyűjt, szerintem nem is tea, hanem érti..."

Ó, ha tudnád, hogy nem csak tea lapul azokban a poros fiókokban, hanem négyféle nyugtató, morfium, vodka, dohány, snüssz, penge, altató és két doboz cigarettta...

Vállat vontam. Legfeljebb lesz egy jó hosszú beszélgetésem valami pszichológussal, aki majd rágózik és az óráját nézi végig, hogy mikor telik le végre az a nyomorult idő, amit rám kell szánnia. Aha. Elhittem. 

Az álmomból akkor ébredtem fel, mikor a hölgy komolyan a szemembe nézett, és azt mondta, pihenned kell. Zsibbadt volt még az agyam, de a vészjelzőm bekapcsolt. Futnom kellett volna, rohannom, segítségért kiáltanom, ahogy az ösztöneim diktálták, ehelyett ültem tovább a helyemen moccanatlanul. Bal kezembe koszos zsebkendők voltak gyűrve, és én nem emlékeztem, mikor használtam őket.

– Tessék? – kérdeztem, a nyelvem alatt bemagolt udvariasság, a szájpadlásomra ragadva csend. A vezetékekben a falon csak zúgott a víz, zúgott, zúgott. Alig tudtam, hol vagyok.

– Mi lenne, ha kicsit pihennél? Úgy látom, nyugalomra van szükséged.

Csak csendre, de arra örökre.

– Ezt hogy tetszik érteni? – Ujjaim veszett játékba kezdtek a zsepikkel, a papír fecnikre szakadt, száz és száz apró darabra. Úgy téptem szét, mint dögevő a hullákat.

– Maradj bent egy darabig. Meddig is tart a tanítás? Arra gondoltam, itt maradhatnál pár hétig, kettőig legalább. Ezt még megbeszéljük. Mit gondolsz?

Úgy bólintottam, mintha dróton rángatta volna egy bábmester a tagjaimat. A gondolatra felkuncogtam, a kuncogás nevetéssé duzzadt, a nevetés vihogássá, a hangom hullámokban csapódott a falnak, elnyomta a víz zúgását, és nem bírtam abbahagyni, csak nevettem és nevettem megállíthatatlanul. Mintha bolond lennék, jutott eszembe. Csak nevettem és törölgettem a könnyeimet, aztán elnézést kértem.

– Miért kérsz bocsánatot?

– Nem tudom – motyogtam. Rázkódott a vállam a visszafojtott röhögéstől.

Hogyhogy nem vettem észre a jeleket?

Az egyik ápolónő ezután elmondta, mit kell majd hoznom, mi a napirend, mi nem lehet nálam, és ki lesz holnap az ügyeletes. Mosolygós voltam, aranyos, kedves. Az arcom lángolt, ahol felmarták a könnyek. 

– Most csak két lányka van, aki bent alszik – paskolta meg a karomat. – Jól elleszel velük. Egyikük már hónapok óta itt van, ismeri a járást, biztos szívesen körbevezet.

Hónapok

Hónapok óta

Hónapok óta itt van

Hazáig némán ültem a kocsiban. Nem sírtam, mert le volt némítva a rádió, és nem akartam, hogy anya bármennyit is halljon azokból a dolgokból, amiket az érzések szülnek, legyenek hüppögések vagy elfojtott, reszkető lélegzetek. Hülye mondat keringett a fejemben, minden gondolatomat bejárta lépésről lépésre: aki bújt, aki nem, megyek.

Most egyedül vagyok itthon. Azon jár az eszem, mit vigyek magammal. A biztonság kedvéért bepakolom a cigimet, viszek egy levél xanaxot (fene tudja), és persze a jó öreg Guttalaxot se hagyom itthon bús magányban. Ma még elmegyek fültágítót venni, heteset, hogy jövő héten betehessem. Nem tudom, mi kéne még az alap cuccokon (ruha, pizsi, fogkefe, fogkrém) kívül. Azt sem tudom, kit hívjak fel. Felhívjak egyáltalán valakit? Helló, szia, Ella vagyok, hogy vagy? Képzeld, holnap megyek pszichiátriára, tök fasza lesz, móka, kacagás, hahaha, szóval egy darabig most ne keress, puszi, pá.

No de. Ehhh. Viszek magammal nyelvkönyveket - amúgy is el akartam kezdeni valami északi nyelvet tanulni, erre legalább lesz most időm. Viszek egy füzetet. Viszek bársonyszalagot és kapcsokat, hogy megjavítsam a rút halált halt nyakláncomat.

"viszem a régen 

kihízott nacim

viszem a kelet-német 

származású macim

ezernyi véglet 

közül a köztest

viszem a Csokonai 

Vitéz Mihály Összest

ott lesz az ágyam 

ahova fekszem

elviszem alvókának 

egy-két régi ex-em"

[Erdős Virág: Ezt is elviszem magammal]

Bejegyzés nem tudom, hogyan és milyen időközönként fog történni, de igyekszem majd életjelet adni magamról legalább a kis chat-ablakban, vagy a fórumon. Vigyázzatok magatokra, és szép hetet! ♥

Súlyom most kereken 60 kg. Kíváncsi vagyok, mire kikerülök, mennyi lesz.

XXXIV.

Megállapodás

Egyezséget kötök a testemmel.
Azt eszem, amit ő diktál, se többet, se kevesebbet. Ha édességre éhezem - istenem, hát hadd szóljon. Ha nem kívánok semmit, nem eszek semmit. Az éhség csak egy érzés, a csikaró fájdalom legtöbbször azért van, mert rossz ételeket eszem, amik nem laktatnak, szóval ezt teljességgel ki fogom ignorálni.
A testem nem hülye (velem ellentétben), tudja, mire van szüksége. Mindezt meg is adom neki, amíg így fogyok. Meglátjuk, mi lesz. Ha megszegi az alkut, és elkezdenek felkúszni rám a kilók, én is megszegem az enyémet, és éhezéssel kompenzálok.
Bíznom kell a testemben.

Ma megint padlón voltam, egész nap sírhatnékom volt, és aztán hazafelé menet sikerült is elbőgnöm magamat az utcán. A külföldiek megbámulták a lányt a Lánchídon a kis deichmanos szatyorkájával meg az iskolatáskájával, akinek fekete karistokat húzott az arcára a lefolyt szemfesték. Átvágtam a tömegen, idegen szavak kavarogtak körülöttem, can I help you?, ugh chica buena..., a kínai, spanyol, olasz, angol, német hablaty hullámokba tömörülve csapott át a fejem fölött. A kedvenc helyemre mentem, apró, piros pad a Lánchíd tövében, mögötte tócsa, előtte a fodrozódó Duna. A turisták ellepték a partot, mint döghúst a legyek.
Lehuppantam, kattant a gyújtó, egyik szál jött a másik után, a csikkek füstölögve placcsantak a pocsolyában. Valakit fel kellett hívnom, el kellett neki mondanom, hogy nem bírom, hogy elég volt, hogy nincs jövőm és nincs életem, a tegnapjaim hazugságok. A barátnőm harmadik csöngésre vette fel. Elakadt a szavam. Sírni kezdtem.

Mikor elzokogtam neki, hogy azt hiszem, nem lesz életem, csak nevetett, és azt mondta: segít beilleszkedni a pornószakmába. Nem tudom, szomorú-e, hogy ettől jobb kedvem lett - bárhogy is van, a hangja, a szavai visszatartottak attól, hogy a Dunának menjek.
Pénteken találkozok vele, és elmondom neki Miát, beköpöm neki, elárulom, mert Mia nem barátja a Testemnek, és ezért minél hamarabb meg kell szabadulnom tőle.

Boldog akarok lenni. Boldognak akarom látni magam körül az embereket. Köszönni akarok a buszvezetőknek, rá akarok mosolyogni a jegyellenőrökre, süteményt akarok adni a hajléktalanoknak, aprót és cigit a tereken zenélőknek, el akarom venni azt a kurva metropolt reggel az azt osztogató fiúktól és lányoktól, dúdolni akarok az utcán, lógatni akarom a lábam a Duna felett, meg akarok simogatni egy kóbor kutyát, érezni akarom a Napot az arcomon, hegyeket akarok látni és fenyveseket, szóba akarok elegyedni az öreg és magányos rokonaimmal - akarom, akarom, akarom. Akarom magamban és magam körül a boldogságot.

Azt hiszem, mégiscsak akarok élni még egy kicsit.

[I N S T A G R A M]

XXXIII.

Csak szavak

"Remember what the people said, Remember what the people said, Oh I wasn't listening, I wasn't listening, listening at all."

- De jó puha vagy!
- Sokkal jobb téged megölelni most, hogy nem böki a vállad a nyakamat.
- Remekül áll ez a pár kiló.
- Végre van melled!
- Kicsit fogyhatnál combból, nem?
- Te? Dagadt? Te? Csak hülyéskedsz, ugye? 
- A bulímiások azok, akik vékonyak, nem? Ella, szerinted?
- Hogy kikerekedett a kis arcod!
- Ne fogyj, nem állna jól, mert hát kerek a fejed, meg tök széles a csípőd, szóval tiszta hülyén néznél ki karcsún.
- Mitől sebes a kezed? Verekedni jársz, vagy mi?
- >>hali baromi jo csaj lettel, mikor lattalak el se hittem hogy te vagy XD csak annyit akarok kerdezni h van e kedved majd vmikor talizni tanacsparkban vagy vhol?<<
- Téptél, hogy ilyen vörös a szemed?
- Te fogyózol, vagy mi van, hogy nem kérsz? Na, egyél még. A túlsúlyba még senki se halt bele, haha.

...Bekaphatják.

Ezért nem hallgattam soha az emberekre, mert vakok és/vagy hízelkedők és/vagy hazugok. A tükör legalább igazat mond, még ha összetöröm, akkor is.
Az életem szilánkokban hever körülöttem. (#deep) A darabkákban magamat látom, és ahogy megpróbálom összeszedegetni őket, felhasad a bőröm, kiserken a vérem. Fel kéne takarítanom a mocskot, de gyenge vagyok hozzá. (Jé.)

A hányás az egyetlen, aminek a létezésében bízok, mert megnyugtatóan ciklikus. Túl sokat eszem? Hányok. Túl sok a félelem? Hányok. Túl sok az önvád? Hányok. Elég primitív menekülési mód, nem is fogom tudni sokáig folytatni, de (mint egy barátom mondta: aki hülye, haljon meg) nem bírok leállni vele. 
Ma már háromszor hánytam (dat varázsszám), de van egy olyan érzésem, hogy ennyi nem lesz elég. Múlt héten szülinapozások voltak és borgőzös összeborulások, amik egyet jelentenek a kalóriatúltengéssel, szóval röviden, tömören: híztam.

Amíg nem érem el az 55 kilót, nem is írom majd le a súlyomat, mert rettenetesen szégyellem.

Tegnap benyomtam egy szennateát (amiből egyébként lassan kifogyok, úgyhogy ideje kifosztanom a herbáriát), jövő héten pedig hétfőtől szerdáig fastolni fogok, a csütörtök és a péntek egyelőre kérdéses, mert ez az egész a lelkierőmön múlik, amiben mostanság nem dúskálok.

Az új suliról mindenki kérdezget itthon, hogy milyen, amire a válaszom üveges szemmel és fapofával folyton csak annyi, hogy érdekes. Nem akarok elkiabálni semmit. Az biztos, hogy az osztályba jár egy miás lány (annyira gyönyörű), egy anás (róla csak feltételezem az elharapott, pszichiátriáról szóló félmondatai meg a kb. 15-ös BMI-je alapján), meg egy csaj, akinek semmilyen betegsége nincsen, csak egyszerűen kibaszottul vékony. De mivel az osztálytársaim fiatalabbak nálam egy évvel, úgy összességében nem kezdtek el nőiesedni, szóval lassan beledöglök a féltékenységbe a körülöttem rohangászó keskeny csípőjű, vékony derekú, ropilábú lányok látványától. Ők meg, ahogy visszahallom, rám féltékenyek, mert van fenekem és mellem. Hát, én ezer örömmel cserélek velük. 
(Figyelem, eladnám mellemet 220 ft/dkg áron, a fenekemet CSAK MOST akciósan két doboz áfonyás Bensonért lehet vinni, és ugyanitt bojler eladó.)

Szép hetet Nektek!^^

(Ebből a dalból idéztem fent a szöveget)

Minden

Nagggyon deep dolgok

Ühh, az utóbbi időben amúgy rettenetesen lekopott rólam az önirónia, és még malackás kezeslábasban is borzasztóan komolyan tudom venni magam. *Ellának ideje helyreráznia az önértékelését*

(Ella amúgy miért hordja azt a pizsamáját, ami utoljára tizenegy évesen volt rajta?)

Na, de miközben épp próbáltam összekaparni azt az ostoba testem, találtam pár jó dolgot is. Talán szarrá untatlak vele titeket, és ezért ne haragudjatok, kérlek, de ejjj, annyira fantasztikusak, hogy szükségét érzem a másokkal való megosztásuknak ^^ Szóval, ha kíváncsiak vagytok arra a pár zenére, képre, amit összeszedtem - kábé rendszer nélkül, csak azért mert tetszettek -, a bejegyzés tovább olvasásával találkozhattok velük. 

Ha kommentben vagy chaten ajánlanátok zenéket, azt iszonyatosan megköszönném, mert kifogytam hirtelen a friss hallgatnivalóból :c

XXXII.

Helyzetjelentés

szilánkká rágott köröm,
feslő mosoly, káröröm

rongyos pillák, málló hús,

görbe fogra ragadt rúzs

– dög vagyok, ki sírba húz

A versírás nem az én műfajom. Amit kiszenvedek magamból, az rémesen darabos, mint egy rímekbe kötözött vízihulla, és csak úgy recsegnek-ropognak a rothadó ritmuscsontok.

Az élet szintén nem az én műfajom. Képtelen vagyok normálisan csinálni, és vagy égig érő lánggal lobog a lelkesedésem, vagy hagyom, hogy önmagam hamvaiba roskadjak. 

Elgondolkodtam az alternatívákon: ne írjak verset? Ne éljek? Közel álltam hozzá, hogy azt mondjam, oké, kész, vége, ennyi elég is volt. Úgy éreztem, hogy miképp a verseimnek, úgy az életemnek sincs semmi értelme, mert egyik sem tart semerre. Lehet, hogy igazam van. Lehet, hogy tényleg értelmetlen szarok. Bár utálom őket, de egy olyan szívzugban, aminek létezését magamnak sem merem bevallani - nos, mit szépítsem - tetszenek. Mert valahol mégiscsak hozzám tartoznak.

Tehát nem égettem porrá a verseimet, és szépen visszapakoltam a morfiumot, meg a xanaxot, meg a pengét, meg a papírt, meg a forgácsosra rágott végű ceruzát a csodafiókomba, és várom a csodát, hogy egy csettintésre értelmet nyerjen minden. De a csoda nem jön, szóval úgy néz ki, hogy nekem kell tennem érte.

Nyár végéig adtam magamnak haladékot, időt arra, hogy bebizonyítsam, igenis VAN vesztenivalóm. Egy listával készülök ezekre a balzsamillatú napokra, hosszúval és kényessel, olyan dolgokat írva rá, amiket később nem lesz bátorságom, kedvem, energiám megtenni. 

Ha a kísérlet végére kiderül, hogy valóban nincs vesztenivalóm, akkor kifosztom a csodafiókomat, mert ebben a gyűjtőgimiben, ahová anya önkényesen átvitt, csak mélyre sodrom magamat a mocsokban, és meg vagyok győződve róla, hogy innen nem fogok tudni továbbrugaszkodni az önálló élet felé. 

Hogy miért kerültem át? Egyszerű a képlet. Anya látta, mennyit sírok, hogy ki vagyok borulva, hogy arra jött haza néha, hogy otthon fekszem, mert nem tudtam elindulni, és megelégelte a helyzetet. Így mondta, "nem fogom hagyni, hogy tönkretegyék a kislányomat". (Ő mások helyett is megtette.) Már elindította az eltávozási eljárást, mikor én észbe kaptam, és egy utolsó nagy hisztivel borítottam a bilit. Mindent bevallottam, az évek óta tartó, megfejthetetlen hányós-hasmenéses "gyomorbetegségem" valódi okától kezdve az utóbbi hónapok ziláltságáig.

A vicc az, hogy nem hitte el.

Azt gondolta, csak azért mondom, mert valami agybaj miatt mégis maradni akarok a gimimben (hát, maradni éppenséggel akartam, de ugye hiába). Betuszkolt egy katolikus suliba, épp olyanba, ahonnan eljöttem általánosban, és azóta, hogy először betettem oda a lábam, vagy nem ettem, vagy ami lecsúszott a torkomon, azt is kihánytam. De nem fogja fel, és én nem tudom, sírjak-e, vagy nevessek.

Nem érti meg, hogy az igazság nem attól függ, hisz-e benne.

Vers

Juhász Gyula: Mint az alvajáró

Minden örömömben volt valami fájó,

Minden bánatomban volt valami édes,

Mint az alvajáró

Mindig közel voltam holmi meredélyhez.

Életemben mindig volt valami álom,

S a halálközelség borzongatta lelkem,

Mint az alvajáró,

Mindig az elmúlás peremére mentem.

XXXI.

Függésben

Átvert.

Először azt mondta, hoz tortát, édeset, sötétet. Gyűlöltem érte, mondtam, hogy nem kell, hányingerem van, beteg vagyok, gluténérzékeny, laktózérzékeny, nehogy megvegye.

Glutén- és laktózmentes, ezt csicseregte, és lecsapta a kagylót.

Tizenegy órán keresztül vártam rá, először dühödt daccal, aztán engedékeny éhséggel. Egy torta még nem árthat, igaz? Attól nem leszek dagadt(abb). Csak egyetlen apró szelet. Elhittem, hogy nem lehet belőle bajom, és vártam, malmozva vártam azt a kibaszott tortát, erre megjön üres kézzel, nevetve, jaj, elfelejtettem, ne haragudj.

És akkor a düh felkúszik a gerincemen, görcsbe rántja a gyomrom, és nem tudom, mi van velem, de sírnom kell. Remeg a szám, remeg a kezem, remeg mindenem; már elképzeltem, ahogy beleharapok a szeletbe, karamell sós íze tapad a nyelvemre, a tejszín és a csokoládé szétrobban a számban, erre... a torta sehol. A csalódottság hideg, merev, engesztelhetetlen, és ő nem érti, miért lettem ideges. 

Nem tudom, mi van velem.

Ahogy elsétálok a tükör előtt, felfordul a gyomrom, és ökölbe szorul a kezem. Ez vagyok én? Ez a gyenge, ocsmány, gusztustalan disznó? Az undor szétterjed a mellkasomban, nem kapok levegőt, szikrák pattognak a szemem előtt. Egy pillanatig azt hiszem, látni fogom a tükörben, ahogy valaki előtűnik a vállam takarásából. Megpördülök, a hátamon érzem a ráragadt, párás lélegzetet, de senkit sem látok. 

Az árnyak remegnek, és a tükör suttogni kezd.

A könnyektől nem látom a kilincset, mellette tapogatódzom, és kínosan sokáig tart magamra zárnom az ajtót. A szobám üres és hideg. Leülök a székemre, bedugom a fülhallgatómat - tegnap kaptam, a hangzása eszméletlen -, és lehunyom a szemem. Csak a zene dübörög a fejemben, a basszus felzúg, semmi mást nem hallok. "Let the whispers enfold you, pull you nearer and nearer." Lehet, hogy épp nyikorog a nyíló ajtó, csak nem hallom. Talán nehéz léptek alatt recseg a parketta. Talán kattan egy ravasz, talán egy kés sziszeg, talán mögöttem szilánkosra törik az ablak. A pánik körbeölel, amiért nem tudom, mi történik körülöttem, de nem merem kinyitni a szemem, mert félek, mit láthatnék. A karfára markolok, körmeim a fába vájnak, forgács és szálka csúszik a körmöm alá. Felszisszenek, de nem moccanok. Nem merek. 

A zene hirtelen ér véget, pofonként ér a csend, felriadva tágra nyitom a szemem. A szoba üres, a plafonról pókhálóként csüngnek az alkonyatot megelőző, éles, sárga fények, a bútorokba kapaszkodnak, átszövik a helyet faltól falig. A pókok körbefonják a karomat, hártya tapad a szememre. Kipislogom, és belebámulok a Napba.

Hallom a tányércsattogásokat, a vízcsobogást, a felhangosított rádió zaját: anya mosogat a konyhában. Ki kellene mennem segíteni, de remeg a térdem, és borsódzik a hátam a suttogásoktól, amiket csak én hallok. Minden szó tisztán és helyesen formált, mégis elfelejtem az összeset, mielőtt bármelyiket felfoghatnám.

Nagyon félek.

XXX - meglepő, de a cím ellenére nincs pornó a bejegyzésben :c

HÖRRR

(Figyelem, a bejegyzésben zárójel-túladagolás található.)

(A cím amúgy egy csatakiáltás akar lenni... a hangsúly az akar lennin van :D)

A tegnapi fast sikeres volt, hála istennek. Ma viszont délelőtt megettem egy almát és egy narancsot, mert egyrészt nagyon félek a bingétől, ami már tegnap is körülöttem ólálkodott, másrészt meg megyek ma a nagypapámhoz, akinél úgyis muszáj lesz ennem valamit. Főleg, hogy a múltkor mindent visszautasítottam nála, szóval most már gyanús lenne, ha ismét nem ennék. De ennyi azt hiszem, belefér. Talán még segít is rajtam ez a pár száz kcal, mert a mozgáshiány + fast = anyagcsere belassulás lehetősége nem kecsegtet sok jóval. Egyébként ma ünnepélyesen elszívhatok egy szál - öhm, tippem nincs, milyen, elvileg epres, de a dobozon erre semmiféle felirat nem utal - cigit, mert beléptem az 57 kiló vonzáskörzetébe a ma reggel mért 57.8-cal.

A súlyzók kipróbálásáig még nem jutottam el, de ami késik, nem múlik (#napibölcsesség). Izom hiányában az Erővel kell majd emelgetnem őket, ám se gáz, elvégre próbálkozni szabad (...?) Ha nem lesz több blogbejegyzés, akkor tudni fogjátok, hogy felrobbant a fejem az erőlködéstől.

Anya arra kért, írjam össze, miket csináltam életemben, hogy a lapot meglobogtatva az új gimi igazgatónője előtt kicsit jobb színben tűnjek fel. Én esküszöm, hogy próbálkoztam. Legalább másfél órán keresztül ültem a lap előtt, aminek a tetejére mérhetetlen szépérzékem tanúbizonyságául egy fossárga EREDMÉNYEIM feliratot produkáltam (az a kirobbanóan kreatív cím! az a varázslatos vonalvezetés! az a sziporkázó színválasztás!), de alá csak pár dolgot sikerült kiizzadnom magamból.

(Hogy mit csináltam elmúlt 16 évemben? Rovásírtam, basszameg. Bocsánat, róttam.)

Mivel katolikus gimibe szeretnék átvergődni*, ezért a mindenféle versenyek (magyar, matek, helyesírás, rovásírás, rajz, média, ETIKETT :DDD), a 2-3 évig űzött sportok (még birkóztam is a 38 kilómmal), táncok (néptánc, te csodás), szakkörök mellé felírtam még a hittanórákat, a plébániai kirándulásokat, a cserkészetet, a fantasztikusan aktív hitéletemet, meg a templomi kórust.

[*Ez a suli nagyon-nagyon rossz ötlet egy pánszex lány számára, aki hisz ugyan isten(ek)ben, de az egyházra, meg úgy alapjáraton a vallási alapon összeszerveződő közösségekre ferde szemmel pislog az ágy alól, ahová elbújt előlük. És ennek a lánynak szombattól lilásvörös haja lesz, valamint nyártól köldökpiercingje (ha megfelelő lesz hozzá a hasa :c) és fültágítója. Ez a keresztény gimi tisztára át lett gondolva. Ne értsetek félre, semmi bajom nincs a hívőkkel, és nem az előítéleteim beszélnek belőlem, hanem tényleg tudom, mire számítsak: katolikus általános iskolába jártam, amelyiknek saját kápolnája volt, és mindegyik lépcsőfordulóban egy példamutató halált halt szent 130 centis szobrával néztem farkasszemet, szóval ismerem a légkört.]

Nem hiszem, hogy az igazgatónő ezek olvastán palástot terít majd a vállamra és térdre borul előttem, de legalább kap egy átfogó képet arról, hogy az elmúlt években mennyi mindent nem csináltam.

Néha gondolok rá, mi lenne, ha mindent elölről kezdhetnék. Vajon több dolog sorakozna akkor a lapomon, vagy épp ellenkezőleg? Az éveimet a tanulás, a versenyek, a szakkörök helyett barátok keresésével tölteném? Talán ha nem fogy el a lendületem, és ugyanolyan kitartással folytatom önmagam fejlesztését, ahelyett, hogy az időmet az emberek megismerésére fordítanám, ugyanolyan vékony lennék? Néha gondolok rá, mi lenne, ha mindent elölről kezdenék, és azonnal véget vetnék ennek az egésznek, ami élet helyett inkább egy bizarr cirkuszi kabaréra hasonlít. Néha gondolok rá, hogy feladom, de visszatart a félelem... mert mi van, ha nincs több lehetőség az életre, csak ez az egyetlen?

XXIX.

Fast pls 

"Csak két nap van az évben, mikor semmit sem tehetsz. Az egyik a tegnap, a másik a holnap." ~ Tendzin Gjaco

Nohát. A nagymamám sajnos nem támogatja a nem evéshez kapcsolódó terveimet, szóval tegnap délután belém erőltetett 5 x 44 kcalt kekszek formájában. Ez egy igen lehangoló tény, mert egyébként büszke voltam magamra, hogy egész nap nem zabáltam, erre tessék. DE ma senki sem állíthatott meg, és ennek megfelelően meglepően rendben ment minden. Kicsit hányingerem van, mondjuk hogy mitől, arról tippem sincs, de mindegy... már megszoktam a testem indokolatlan hisztijeit.

Holnap folytatom a fastot, de elhagyom a kávét, és tényleg csak vizet veszek magamhoz egész nap. Talán azt se. Tudom, kellene, meg nem akarok elájulni, de csomószor elfelejtek inni (és aztán csodálkozom, hogy teljesen ki vagyok száradva, mert ennyi eszem van). Bárcsak enni felejtenék el így!

Mókából összeszámoltam, hogy hány kalóriányi édességet utasítottam ma vissza. Az eredmény 1119 kcal lett, és ez a szám egyszerre rettent meg (mert mi lett volna, ha magamba tömöm?) és tölt el békével (amiért nemet tudtam mondani). Édes istenem, szívem szerint soha többé nem ennék semmi cukrosat, mert csak elsorvaszt belülről, de tudom, úgysem bírnám ki a hiányát.

Ma beújítottam két 2 kilós súlyzóra, holnap kipróbálom őket. (Értsd: holnap tőből letépem velük a karom. Mármint tényleg.) Konkrétan alig bírtam kivonszolni őket a boltból, a biztonsági őr nézett is rendesen, hogy mitől lett rákvörös a fejem. Megkérdezte, minden rendben van-e, és a segítségét is felajánlotta az a tündérbogyó, de én csak rásziszegtem (azt akartam mondani, hogy áhh, köszönöm, gond egy szál se, csak épp kurvára nem kaptam levegőt az erőlködéstől), és kierőszakoltam magam az üzletből. Aha, és én ezekkel a kínzóeszközökkel súlyzókkal akarom végigcsinálni ezt a tornát. Bájosan naiv elképzelés. Olyan... jellemző :D

Annyira, de annyira boldog vagyok, hogy kevesebbet mutat a mérleg (58.1 kg). Egy gonosz kis hang azt suttogja a fejemben, hogy ennek ilyen szinten örülni beteges, de nem veszek róla tudomást. Nem vagyok hajlandó. Pont. Még ha izomból is fogyok, nekem most az se számít, csak könyörgöm, csökkenjen a súlyom, amivel a földet nyomom. Amúgy nem hiszem, hogy salakanyag távozása miatt  fogytam, mert tegnapelőtt szennateával nagytakarítást csináltam, szóval ez csak izom + zsír mínusza lehet (könyörgök, istenem, add, hogy így legyen).

Mikor a kitárt hűtő előtt álltam, felmérve, hogy mit zabálhatnék fel, emlékeztetnem kellett rá magamat, miért is csinálom ezt az egészet. Persze, vékony szeretnék lenni, karcsú, sovány, törékeny, gyönyörű, felemelően szép, de ezen túl... mi hajt? Mi motivál? Kinek akarok bizonyítani? Miért?
Rájöttem, a nagy helyzet az, hogy egyedül magamnak kell megfelelnem. Méricskélhetem a combom méretét az anyáméhoz képest, összehasonlíthatom a testünket, rákenhetek mindent - a megfelelni vágyást, a darabjaira tört kitartást, a meghasadt fegyelmet, az önutálatot, az undort, a rettegést, a paranoiát, a bizalom hiányát -, de semmi értelme. Nem kell okokat és kifogásokat keresnem, csak tennem a dolgomat, nem törődve mások véleményével, mert semmi köze hozzá a Szembe-szomszéd Unatkozó Mari Néninek, hogy mit, mennyit, és hogyan eszek. Ha az lenne a döntésem, hogy felhizlalom magam 90 kilóra, abba sem pofázhatna bele, mert ez az Én Testem, és azt csinálok vele, amit akarok. Ha lerombolom, ha újraalkotom, ha beljebb húzom vagy épp kitolom a határait, azok is mind a saját döntéseim, amik iránt felelősséggel tartozom, mert megmásíthatatlanul az enyémek.

Szóval, a kérdés: miért csinálom? Magamért. Mert a testem az enyém, birtoklom, és azt tehetek vele, amit gondolok. Úgy döntöttem, hogy kihozom belőle a maximumot, mert ki tudja, lesz-e erre lehetőségem egy következő életben. És ezért most abba kell hagynom a picsogást, az anyámra való ujjal mutogatást, és felszegett fejjel végig kell mennem az úton, amit kijelöltem magamnak. Nem majd holnap, nem majd jövő héttől, hanem MOSTANTÓL, mert se a múltban, se a jövőben nem élek, egyedül a jelenben, ebben a kibaszott pillanatban, amikor leütöm a mondat végére a pontot.

XXVIII.

Tervek

"I’ve been low hit the floor looking just to make broke... / It’s not a picture perfect life / Not what I had in mind / Let me write my own line"

Ráálltam a mérlegre.

Nem ez volt életem legjobb döntése, az biztos. Össze-vissza jelezte a számokat, mindig mást, és teljesen kétségbeestem. Egyedül az vigasztalt, hogy még a legrosszabb esetben (amikor 59.9-et mutatott) se nyomtam többet 60-nál. Ez valami varázsszám... sose voltam ennél több, és ha egyszer elérném, tudom, hogy feladnám. Onnantól nem lenne megállás, csak csúsznának rám a kilók, először egy, aztán kettő, aztán tizenhárom, és addig híznék, míg fel nem robbanok a bennem növekvő zsírtól.

Az első mérés eredménye 59.3  volt, ebben egyezek ki magammal, mint mai hivatalos érték. 

No, de ennyi elég a bébifókahájról, mert ami fontosabb, az az, hogy mától három napig fastolok, és ha bírom, akkor végigcsinálom a hetet. Tudom, hogy a fastok szinte mindig bingével érnek csúf véget, de úgy érzem, most menni fog. Mellesleg az elmúlt hetek zabálása után egy plusz binge számomra nem oszt, nem szoroz, így a koplalás megér egy próbát. 

Egyelőre jól bírom (a fenéért kiabálom el amúgy). Olyan, mintha átlátszó folpack feszülne köztem és az ételek között - tökéletesen látom őket, de hiába próbálnám őket megízlelni, megszagolni, a folpack-háló visszatart. Túl sok időt mégsem merek a konyhában tölteni, nehogy rés keletkezzen a burkon, és magukba rántsanak az ételek. 

Az asztalon még ott szárad az érintetlen reggelim: csokipuding, zabpehely, 2,8 %-os tej, lekvár, kihúlt pirítós, túródesszert, amik nem kellenek. Ránézni se bírok ezekre a szagtalan, nyálkás mérgekre, amik a gyomromban nyúlós masszává állnának össze, és belülről emésztenének fel. Nem kell. Se ma, se holnap nem kell egyik sem, se holnapután, se azután. Muszáj őriznem a testemet, vigyáznom rá, fényes fehérre súrolnom belülről, tisztává tennem. Az éhség megújít, és ezt nem adhatom fel olyan szánalmas, undorító dolog miatt, mint a cukros szarok evése. Tegnap talán magamba tömtem volna ezt a sok szemetet, de ma... ma nem kell. Nincs szüksége rájuk se a testemnek, se a lelkemnek lol, olyanom is van? :D. 

Korog és fáj a gyomrom, de nem érzek késztetést az evésre, sőt; eufóriában úszom, hogy meg tudtam állni a zabálást. Mert igen, a legegyszerűbb dolog felkelni, reggel megenni, amit eléd raknak, tengődni, délben megenni, amit eléd raknak, tengődni, vacsorára megenni, amit eléd raknak, és lefeküdni. Inkább kontroll nélkül zabálok, hányok és koplalok, minthogy ilyen monotonon módon, szisztematikusan romboljam le a testem. Csinálhatnám jobban, egészségesebben, ügyesebben a fogyást, csak ahhoz önuralom kéne, ami nálam most nincs raktáron. Amíg megérkezik a szállítmány, addig elfoglalom magam a sebezhető kis folpack-világom megerősítésével.

Szóval, a terv: három napig fast, ha bírom, akkor ötig. Utána pedig végre végigcsinálom a Fix It Fast Diet-et, mert basszus, nem lehetek annyira szerencsétlen, hogy harmadszori nekifutásra se sikerül :D Amúgy a cigis ötlet egyelőre beválik, mert már olyan feszült vagyok, amiért nem szívhatok el egy szálat, hogy hányingerem van az ételtől, meg úgy unblock mindentől :D

(És whoa, imádom ezt a számot :3)

XXVII.

Anyák napja

"Anya csak Nő lehet. Ez az ő kiváltsága. Az ő hivatása. A legszebb és legnehezebb." ~ Csitáry-Hock Tamás

Köszönöm, nem kérek ebből a kiváltságból. Eszemben sincs tönkretenni senki életét, márpedig anyaként nagy eséllyel épp a gyerekeimét dönteném romba. Még magamról se tudok gondoskodni, nemhogy másról... Mellesleg az a célom, hogy ne menstruáljak, menzesz nélkül meg elég bonyolult a gyerekcsiholás.
Jaj, és reggel méredzkedek o.O Elég a mérlegre gondolnom, és már lever a víz a félelemtől. Kíváncsi vagyok, hány kiló leszek. 

Holnap délelőtt elmesélem, milyen új terven töröm a fejem, de most mennem kell, mert anya részeg, és sír. 

(És csendben itt felejtem nektek ezt a zenét, mert annyira borzongatóan szép:)