XXXI.

Függésben

Átvert.

Először azt mondta, hoz tortát, édeset, sötétet. Gyűlöltem érte, mondtam, hogy nem kell, hányingerem van, beteg vagyok, gluténérzékeny, laktózérzékeny, nehogy megvegye.

Glutén- és laktózmentes, ezt csicseregte, és lecsapta a kagylót.

Tizenegy órán keresztül vártam rá, először dühödt daccal, aztán engedékeny éhséggel. Egy torta még nem árthat, igaz? Attól nem leszek dagadt(abb). Csak egyetlen apró szelet. Elhittem, hogy nem lehet belőle bajom, és vártam, malmozva vártam azt a kibaszott tortát, erre megjön üres kézzel, nevetve, jaj, elfelejtettem, ne haragudj.

És akkor a düh felkúszik a gerincemen, görcsbe rántja a gyomrom, és nem tudom, mi van velem, de sírnom kell. Remeg a szám, remeg a kezem, remeg mindenem; már elképzeltem, ahogy beleharapok a szeletbe, karamell sós íze tapad a nyelvemre, a tejszín és a csokoládé szétrobban a számban, erre... a torta sehol. A csalódottság hideg, merev, engesztelhetetlen, és ő nem érti, miért lettem ideges. 

Nem tudom, mi van velem.

Ahogy elsétálok a tükör előtt, felfordul a gyomrom, és ökölbe szorul a kezem. Ez vagyok én? Ez a gyenge, ocsmány, gusztustalan disznó? Az undor szétterjed a mellkasomban, nem kapok levegőt, szikrák pattognak a szemem előtt. Egy pillanatig azt hiszem, látni fogom a tükörben, ahogy valaki előtűnik a vállam takarásából. Megpördülök, a hátamon érzem a ráragadt, párás lélegzetet, de senkit sem látok. 

Az árnyak remegnek, és a tükör suttogni kezd.

A könnyektől nem látom a kilincset, mellette tapogatódzom, és kínosan sokáig tart magamra zárnom az ajtót. A szobám üres és hideg. Leülök a székemre, bedugom a fülhallgatómat - tegnap kaptam, a hangzása eszméletlen -, és lehunyom a szemem. Csak a zene dübörög a fejemben, a basszus felzúg, semmi mást nem hallok. "Let the whispers enfold you, pull you nearer and nearer." Lehet, hogy épp nyikorog a nyíló ajtó, csak nem hallom. Talán nehéz léptek alatt recseg a parketta. Talán kattan egy ravasz, talán egy kés sziszeg, talán mögöttem szilánkosra törik az ablak. A pánik körbeölel, amiért nem tudom, mi történik körülöttem, de nem merem kinyitni a szemem, mert félek, mit láthatnék. A karfára markolok, körmeim a fába vájnak, forgács és szálka csúszik a körmöm alá. Felszisszenek, de nem moccanok. Nem merek. 

A zene hirtelen ér véget, pofonként ér a csend, felriadva tágra nyitom a szemem. A szoba üres, a plafonról pókhálóként csüngnek az alkonyatot megelőző, éles, sárga fények, a bútorokba kapaszkodnak, átszövik a helyet faltól falig. A pókok körbefonják a karomat, hártya tapad a szememre. Kipislogom, és belebámulok a Napba.

Hallom a tányércsattogásokat, a vízcsobogást, a felhangosított rádió zaját: anya mosogat a konyhában. Ki kellene mennem segíteni, de remeg a térdem, és borsódzik a hátam a suttogásoktól, amiket csak én hallok. Minden szó tisztán és helyesen formált, mégis elfelejtem az összeset, mielőtt bármelyiket felfoghatnám.

Nagyon félek.