2016. 08. 15.

XLII.

Függőség


Zúg a szoba, zúg a ház. Nem merek bemenni a fürdőszobába; áll a hányás a kádban, felragad a zöld csempére, összekeveredik a véremmel.
Túlzottan erőltettem most, ezért sebesek a bütykeim, és az ujjam tövén horzsolások sötétlenek. Ahol a csontomra ütöttem, árnyékként húzódnak a foltok.

(A kedvenc színem a piros és a lila. 
A vér piros.
A zúzódás lila.)
*

–... és tudsz hozni pillecukrot? Kérlek. – Belecsimpaszkodom a telefonba. Anya a vonal túlsó felén hallgat, csak a rádió sustorog.
– Persze, kicsim.
– És csokit? Meg müzlit. Tudod, azt a kesudiósat.

Csönd, csönd, csönd a válasz, aztán egy megadó sóhaj: igen, kicsim. Persze, kicsim. Hozzájárulok a szívrohamodhoz, kicsim.


*
Abba kellene hagynom ezt az egészet, de nem megy. A függője vagyok a kontrollálatlan zabálásnak, amibe beleadhatom minden dühömet, félelmemet, önutálatomat, és függője vagyok annak a hihetetlenül üres érzésnek, amit hányás után érzek. Mert mondhat nekem bármelyik pszichiáter, bármelyik barát, bármelyik családtag bármit: fantasztikus tisztának lenni.

Sorra mondom le a barátaimmal a találkozókat, hogy ennek a függőségnek élhessek. Hogy megéri-e? A csípőből rávágott válasz a NEM kéne, hogy legyen, de őszinte leszek: fogalmam sincs. Azt sem tudom, hogy a barátaim valóban közel állnak-e hozzám, vagy csak ezt mondogatom magamnak, mert ezt próbálja velem elhitetni a világ.
True friendship, BFF, jóban-rosszban-együtt, és a hasonló sablonok, tudjátok. Mind ismerjük ezeket. Aztán csodálkozunk, hogy mikor őszinték merünk lenni, csak undorodó pillantásokat kapunk, és száj elé tapasztott tenyeret.




2016. 08. 11.

XLI.

Szél támad


Ma ellógtam a német tanfolyamot. (Yeah, szúrjunk ki magunkkal!)
Peregtek alattam a belvárosi utcák, az Andrássy út macskakövei, a Hősök tere, a hidak – egy tapodtat sem tettem járművel. A Margitszigeten lecsorogtam a partra, nyálkaként húzva magam után a hájamat.
A Duna mellett ülök. Halkan fecseg a méregzöld víz, pletykákat hord a kövek közé, üvegeket, virágokat, és egy halott madarat. Hideg alattam a kő. Sikolt a villamos odafent a hídon, talán veszélyre próbál figyelmeztetni, de nem értem az üzenetét.

Üres vagyok. Nagyon, nagyon üres. Utálom, ahogy fogyok: először a mellem megy le (mi más?), aztán a hús az ujjaimról és a nyakamról. A fejem persze kerek és kövér marad, hát hogy az istenbe ne. Aztán jön a hasam, a karom, a hátam, a vádlim, a fenekem, és leg-leg-legutoljára a combom. Evidens, hogy azzal akad a legtöbb problémám, a mérlegen álló számon kívül: 58.7
A hánytatással megpróbálok leállni egy időre, mert tegnap sav és vér jött már csak, és hát... megijedtem.

Este csillaghullás lesz, valószínűleg a tetőről fogom nézni, hacsak be nem szakad alattam.

~*~

Néha masszívan úgy érzem, hogy rám van akaszkodva valami nem evilági, mert valahányszor dühös vagyok, szomorú, vagy pedig félek, furcsa dolgok történnek körülöttem. (Nem, nem kaptam levelet a Roxfortból, de még nem hagyott el a remény.)
Most is, ahogy leírtam a súlyomat, egy hullám felcsapott egészen a lábamig, pedig több, mint egy méterrel a víz felett ülök. 
Néha, mikor anyámmal veszekedek, becsapódnak a huzattól az ablakok, és vibrálnak a fények. (Epilepsziás roham újratöltve? Talán.)
A régi házunkban és a jelenlegiben is folyton úgy éreztem, mintha valami figyelne és követne. Most is elszorul a mellkasom, ahogy erre gondolok. 
Ezt még senkinek sem mondtam el, amit most le fogok írni; se pszichológusnak, se rokonnak, se barátnak. 
Szóval, vallásos családban nőttem fel, ezért kiskoromtól kezdve meg voltam győződve róla, hogy az a valami, ami megbüntet, ha rossz dolgokra gondolok, ami kigáncsol és könyveket ejt a fejemre, aminek a jelenlétét falon burjánzó penészvirágok jelzik, ami épségben kivezet a legkétesebb hírű környékekről, ami segít láthatatlanul osonni az emberek között, ami megvéd, ami elveszített tárgyakhoz irányít, ami hajszol előre... az egy jó dolog, talán egy őrangyal. Elbizonytalanodtam.

Ez a valami igazságot tesz. Büntet. Mutatja az utat.
De nem szeret engem.


Keményen csapódnak a hullámok a köveknek, vízpermet vág az arcomba. Szél támad, libabőrös leszek tőle. A Napot eltakarják az esőfelhők. Haza kellene mennem.


2016. 08. 08.

XL.

Tegnapok kísértetei

"You should've got a better bed
Better for your head
Better heads need shut eye"

Mindenkinek lapulnak a szekrényében olyan holmik, amik nem hagyják nyugodni - ki kellene dobnia, bele kéne fogynia, helyre kéne hoznia, el kéne égetnie. Az én ilyen kísértetem egy rózsaszín, fodros kis ruha. 
Mikor azt a ruhát hordtam, önmagamat hordtam, ragyogtam benne és majd' felrobbantam a hittől, amit az egész lényem iránt tápláltam. Mikor azt a ruhát hordtam, utánam fordultak az utcán, füttyögtek, dicsértek, és nyúlósan tapadtak rám a méregető pillantások. Mikor azt a ruhát hordtam, erős voltam és rendíthetetlen; irigyelt, aki ismert. Mikor azt a ruhát hordtam, saját magam tökéletesített verziója voltam.
Ebbe a ruhába már nem férek bele.
Hogy elfogadom-e ezt? Nem.
A ruha a szekrényemben porosodik, és kísért nappal a tükrök délibábjában, éjszaka az álmaimban, és annak a szemében, akinek tetszeni akarok. Azt szeretném, hogy lásson ebben a ruhában... de nem férek bele. Rettenetes érzés.

Nem a testem változott egyedül. Más az arcom, más a hajam, más vagyok legbelül, mégis azt az árnyékomat vágyom vissza, amit abban a rózsaszín ruhában vetettem. 
El kéne égetnem, de képtelen vagyok rá.

...

Olcsó lakásokat keresek Budapesten. Nem bírom tovább az itthoni környezetet, anyám hullámzó hangulatát, apám két arcát (annyira kiszámítható, melyiket mutatja, mint egy feldobott érme esetén, hogy fej vagy írás). Épp ma beszéltem meg egy lánnyal, hogy amint megtehetjük, összeköltözünk, mert az osztott költség jó móka, balzsam a szívnek/pénztárcának, meg egyébként is, mekkora buli. Csak rájöttünk, hogy az Élet kurva drága dolog.

Se passzoló ruhám, se pénzem lakásra... ez olyan lehangoló.
De legalább fogyok. Valahogy. Valamennyit.

(De azért ez az XL-ik bejegyzés, szóval nem áltatom magam... a blog is megmondja, hogy dagadt vagyok xd)