2016. 12. 12.

XLVI.

Csak csendben


(Ebben a bejegyzésben megemlítem, hogy problémáim vannak a szexuális identitásommal – ha valakit ez a téma taszít, vagy egyszerűen nem érdekel, az csak simán ugorja át.)


csak csendben csak halkan hogy senki meg ne hallja 
csak csendben csak halkan hogy senki meg ne hallja 
csak csendben csak halkan  hogy 
SENKI MEG NE HALLJA 
h o g y    s e n k i    m e g    n e   h a l l j a


A szennatea nyúlós gőze bizsergeti az arcomat.
(Én kérem csak azt fogadtam meg, hogy nem hányok – egyéb önkárosító tevékenységek befejezéséről nem esett szó, és nem is fog.)
2 dl víz + 2 evőkanál szenna + 10 óra hatóidő = üresség

Fájni fog, de a tisztulásnak ára van.
Néha nosztalgiázva előkeresem a régi képeimet, amik a pszichiátrián készültek (nem most nyáron, hanem még azelőtt… mikor vékonyka voltam). Amúgy elég durva a teli szájjal mosolygós, viháncolós képeket nézni, tudva, hogy hol csinálták őket. 
Lesokkoltam, mikor megláttam, hogyan ölelkezünk az első szerelmemmel. Nem emlékeztem rá, hogy ő is meg lenne örökítve, pláne velem.
Oké, gyerekszerelem volt, nem is kicsit, de na, a valódiságát attól még nem lehet tagadni. Akkor még nem fogtam fel, hogy egy lányhoz vonzódok: csak rajongtam érte valami érthetetlen, gyermeki örömmel, lestem minden mozdulatát, és apró, rezgő kis gombóccá zsugorodott a gyomrom, valahányszor hozzám ért. Két évvel volt idősebb nálam. Fogalmam sincs, mi van vele. Anorexiával volt bent (és a bőre fel volt hasogatva a karján, az oldalán, a törékeny bordák vonalán).

Ezt le kell írnom… Nem tudom, mi vagyok. Meg voltam róla győződve, hogy hetero. Aztán, miután először csókolóztam lánnyal, arról, hogy biszex. Aztán arról, hogy pán, mert szerelmes lettem egy transznemű fiúba. 
De most nem tudom, mi van. A fiúk egyáltalán nem érdekelnek. Megszokásból ujjongok, ha meglátok egyet-egyet, lelkendezek a barátnőimnek, hogy ajjjjúristendehelyesbazdmeg, de csak azért, mert elvárásnak érzem. Tettetnem kell, hogy az vagyok, amit elvárnak. 
Ez pedig szétszed belülről.
Az utóbbi három-négy évben egyetlen fiú volt, aki tetszett, de kezdek rájönni, hogy talán csak szerettem - baráti alapon. Talán annyira akartam, hogy érdekeljenek a fiúk (kvázi „normális” legyek, és ezt most hatalmas idézőjelekkel képzeljétek el), hogy inkább rávetítettem ezt a vágyamat. Nem tudom. Az biztos, hogy most nem érdekelnek, hanem egyszerűen undorodom és félek tőlük, ráadásul mélységesen lenézem őket (alaptalanul, és elég alja ember vagyok, hogy így általánosítok, de mentségemre szóljon, hogy a barátnőim fiújaival mindig kedves és korrekt vagyok, mert 100%-ig biztonságban érzem magamat tőlük). 
Azt meg már inkább nem is keverem ide, hogy egy nagy érzelmi nulla vagyok. Ehh.


Amúgy ma névnapom van (Gabriellának hívnak – igen, ebből jött az Ella, rém kreatív, tudom), ami annyit tesz, hogy tortázgatunk… hányni nem fogok, nem vagyok hajlandó, de megpróbálom elsumákolni az evést, és holnap mindenképpen fastelek.
Még 5 kilót le kell adnom 19 nap alatt.
(Álmodik a nyomor :”D)
174 cm/60 kg

Kitartást, lányok!

2016. 12. 11.

XLV.

2016.12.11.


A saját anti-thinspom vagyok. Csak ülök a konyhában üresen – végre tényleg üresen, ebben a rettenetes hónapban először -, nézem a mozarellát, a sonkát, a ketchupot, a tortaszeletet, a joghurtot, a halomba hordott ételek mocskos kánaánját, és legszívesebben felgyújtanám az egészet. Hadd lobogjon, hadd szikrázzon, hadd érjenek a lángok a mennyezetig!

Nincs kísértés. Most nincs. Már a gondolattól rosszul vagyok, hogy hozzáérjek bármelyikhez is, pláne hogy a számba tegyem. Mindig az jut eszembe, milyen gusztustalan is az evés, nem csak akkor, ha én teszem, hanem ha bárki más. Láttatok már olyan embert enni, aki a bánatát ételbe fojtja? Láttátok, hogy zabál? Hogy tömi a szájába zsírtól csillogó, húsos ujjaival a mócsingokat? Hallottátok, hogy hörög és szuszog? Hallottátok a csámcsogást, az izgatott és mohó nyeldeklést? Figyeltétek, hogy fullad bele az ételbe, ami ellepi belülről, apró gócokba csomósodva hullámzik feszülő bőre alatt, és csak arra vár, hogy kirobbanhasson onnan?
Éreztétek már ti magatokat ennek a visszataszító embernek?
Aki igen, az nincs egyedül; én is voltam így megszámlálhatatlanul sokszor, de akkor még nem tudtam leállni, csak zabáltam-zabáltam-zabáltam, a hűtő fényköréből a kamra piszkos-feketéjébe zuhanva. De most… nem tudom. Valami elmúlt. Nem bírok ránézni se az ételre, és annak a gondolata is megijeszt, hogy hányjak. Mert igazából csak magamat bántom vele, és semmi, de semmi értelme, mert amit a számba veszek, az már a részemmé válik, hiába hányom ki. (És még csodálkoztam, hogy hogy a faszba lettem 62 kiló... hát így, a hányások és a falásrohamok csapdájába zuhanva.)

Plusz egy barátommal egyezséget kötöttünk, szóval ennek értelmében nekem a hányás nemcsak ion-, hanem anyagi veszteséggel is járna. Én meg iszonyat spúr vagyok, tehát a barátom megtalálta a gyenge pontomat :D Ugyanakkor elég szomorú, hogy a pszichológusok és pszichiáterek és tanácsok és szavak és üvöltözések mind hidegen hagytak, de egy fogadás ilyen hatással volt rám, hogy 12.07. óta „tiszta” vagyok.

Tegnap amúgy ritka hülye voltam, mert reggel ledöntöttem egy kis szennateát, gondolva, hogy úgyis egész nap otthon fogok depressziózni. Aha. Hát nem. A barátnőm rávett este, hogy ne sírós zenéket hallgassak világfájdalmas arccal, hanem igenis szedjem össze magam, és mozduljak ki, szóval pofákat vágva, de elmondhatatlanul hálásan elmentem vele egy koncertre. 
Japp, csak a szennatea meg úgy gondolta, hogy pont a legnagyobb tombolás közepén óhajt működésbe lépni, így hát kiverekedtem magam a mosdóba. Félúton elkapta a karomat egy srác, és a legragyogóbb kanvigyorát felvillantva megkérdezte, hogy „hová ilyen sietősen, Hamupipőke?”, de én csak bájosan rápillogtam az „eresszvécérebazdmeg”-nézésemmel. Szúrós tekintetem nem veszített erejéből a szenna megpróbáltatásai ellenére, így elengedett az úriember (khm).
Amúgy nagyon jól éreztem ezt az apró kellemetlenséget tekintve, és igazán örültem, hogy a barátnőm nem hagyott otthon punnyadni.

Na, befejeztem csodálatos életem taglalását, inkább áttérek a terveimre:
55 kiló január elsejéig. Tudom, elég meredek, saccperkábé 6 kilót kellene leadnom ennek eléréséhez, de mivel van miből fogynom, talán van esélyem. 
Lila haj. Az isten szerelmére, ez már igazán sikerülhetne, de eddig csak bordós-padlizsános árnyalatokat tudtam a fejemre szenvedni. Most viszont megyek majd fodrászhoz névnapom alkalmából, aki remélhetőleg meg tudja csinálni nekem ezt.
Fül kibaszatása. A helixet körülbelül két hete megcsináltattam (nem vérzett, nem gyulladt be – nagyon durva), de még szeretnék a fülcimpa alsó részébe két lyukat szúratni. Ezzel karácsonyig meg szeretnék lenni.
Nem megbukni. Semmiből. Főleg kémiából, fizikából és matekból (nagyon megy nekem ez a reál, hát igen). 

Rövid távon (=januárig) ennyi is lenne, most pedig lelövöm magam, mert holnap korán kelek. Kitartást mindenkinek, és jó éjt! <3 

2016. 11. 23.

XLIV.

Sirámok


Nem tudom, mi a baj velem. Annyira szeretnék mindent jól csinálni, kedvem és motivációm is van hozzá, de amint hazaérek, ezek mind elvésznek (dik, de költői itt valaki). 
Változtatnom kell a dolgok alakulásán.
Nem is „kell”, azt hiszem – csupán lehetőségem van rá. Kitaláltam valamit. Megpróbálok minél kevesebb időt itthon tölteni, hátha ez segít. Az elképzelés szerint egy sajátos napközi keretében bent maradnék tanítás után a suliban, megírnám a leckét, tanulnék, melegednék, ilyenek, és csak 6-7 körül mennék haza, otthon pedig (miután bepakoltam másnapra és lefürödtem) egyből aludnék.

Amúgy azt hiszem, megtaláltam a legfőbb célom, pontosabban újra felfedeztem: gyerekkori nagy álmom, hogy újságíró legyek. Csak valamiért ezt elfelejtettem, és a jövőm helyett elkezdtem a hányásnak és a feladatok alól való kibújásnak élni, ami valljuk be, nem valami célravezető, ha amúgy az ember kezdeni akar valamit magával. 
Tehát nem akarom feladni ezt az álmom, ebből pedig egyenesen következik, hogy küzdenem kell érte, ami kétségkívül megerőltető tevékenység. De hát ez van, valamit valamiért. A döntés az enyém, hogy ebbe fektetek energiát, vagy az önhánytatásba.
Igen, ezek az én saját elhatározásaim. Ideje felfognom, hogy nem csak úgy történnek velem dolgok, hanem az én (jobb vagy rosszabb) döntéseim eredményeként. 

Mondjuk néha elhagy ez a nagy életkedv, és csak az jár a fejemben, hogy értéktelen vagyok, egy apró porszem. Ezeket a gondolatokat ki kell irtani. Nem visznek előrébb, nem tesznek többé, jobbá, csak körbefonnak és magukba húznak, mintha egy húsevő növény tüskés indái lennének, és mire észbe kapsz, nem marad belőled semmi, csak egy lecsupaszított csontváz a sötét, unott szemüregeivel. 
Bolyonghatunk kedvetlenül a nappalok és az éjszakák közti résben, de mi értelme, ha helyette tehetünk valami olyat, amit szeretünk? Miért változtatjuk magunkat elfeledett szellemekké, vergődő vadakká, gyámoltalan gyermekekké, mikor bátrak is lehetünk? Az életkedv szerintem nem jön magától, ezt ugyanúgy magunkban kell feléleszteni, mint a lehangoltságot. Minden emberben óriási akarat van: aki ezt arra fordítja, hogy mindenkit elmarjon maga mellől, az ennek az ellenkezőjére is képes. Erre mindig emlékeznünk kell.

2016. 11. 02.

XLIII.

Olyan vagyok, mint a legfontosabb dolgod...

...de csak azért, mert én is el tudok tűnni. 

Elbújok. Elmenekülök a mindennapokból, visszahúzódom, mint néha mindenki más. Csak talán kicsit sűrűn teszem ezt.

Helyzetjelentés: régi gimi, új osztály, kidobott pszichológusok, egy kineziológus, rengeteg hányás, rengeteg kiló. Anyám megint pszichiátriával fenyeget. A jegyeim az év eleji szárnyalás után mélyrepülésbe kezdtek. 
A legjobb barátom azt kívánta, bárcsak meghalnék. Akkor egy kicsit én is ezt kívántam.
Aztán úgy voltam vele, hogy be lehet kapni. Az ég kék, hullanak a levelek, süt a nap, nyakunkon a tél - miért akarnék meghalni? Túl sok mindent látni akarok még. Túl sok mindent meg akarok ismerni.

Szóval itt vagyok, jobban vagyok, megfontoltabb vagyok. És ami a legfontosabb: több vagyok.
Az utóbbi időben valami átkattant bennem, és gondolkodni kezdtem magamról, a mindennapjaimról, a jövőmről. Rájöttem, hogy elég volt.

Meguntam a hányásokat. Kinek akarok vele fájdalmat okozni? Tudom a választ, de hülyeség, amit csinálok, mert akit bántani akarok ezzel, az magasról leszarja, mit csinálok. Nem másokat bántok, csakis önmagamat. 
Én pedig rohadtul nem akarom többé önmagamat bántani. 
Mert miért bántjuk magunkat? Mert ezt kaptuk másoktól, ezt szoktuk meg, ezt tekintjük normálisnak. Hát tessék, itt vagyok: összetöröm a tükreimet, eltiprom a szilánkokat, és a romokon taposva ordítom, hogy elég volt. 



175/61

2016. 08. 15.

XLII.

Függőség


Zúg a szoba, zúg a ház. Nem merek bemenni a fürdőszobába; áll a hányás a kádban, felragad a zöld csempére, összekeveredik a véremmel.
Túlzottan erőltettem most, ezért sebesek a bütykeim, és az ujjam tövén horzsolások sötétlenek. Ahol a csontomra ütöttem, árnyékként húzódnak a foltok.

(A kedvenc színem a piros és a lila. 
A vér piros.
A zúzódás lila.)
*

–... és tudsz hozni pillecukrot? Kérlek. – Belecsimpaszkodom a telefonba. Anya a vonal túlsó felén hallgat, csak a rádió sustorog.
– Persze, kicsim.
– És csokit? Meg müzlit. Tudod, azt a kesudiósat.

Csönd, csönd, csönd a válasz, aztán egy megadó sóhaj: igen, kicsim. Persze, kicsim. Hozzájárulok a szívrohamodhoz, kicsim.


*
Abba kellene hagynom ezt az egészet, de nem megy. A függője vagyok a kontrollálatlan zabálásnak, amibe beleadhatom minden dühömet, félelmemet, önutálatomat, és függője vagyok annak a hihetetlenül üres érzésnek, amit hányás után érzek. Mert mondhat nekem bármelyik pszichiáter, bármelyik barát, bármelyik családtag bármit: fantasztikus tisztának lenni.

Sorra mondom le a barátaimmal a találkozókat, hogy ennek a függőségnek élhessek. Hogy megéri-e? A csípőből rávágott válasz a NEM kéne, hogy legyen, de őszinte leszek: fogalmam sincs. Azt sem tudom, hogy a barátaim valóban közel állnak-e hozzám, vagy csak ezt mondogatom magamnak, mert ezt próbálja velem elhitetni a világ.
True friendship, BFF, jóban-rosszban-együtt, és a hasonló sablonok, tudjátok. Mind ismerjük ezeket. Aztán csodálkozunk, hogy mikor őszinték merünk lenni, csak undorodó pillantásokat kapunk, és száj elé tapasztott tenyeret.




2016. 08. 11.

XLI.

Szél támad


Ma ellógtam a német tanfolyamot. (Yeah, szúrjunk ki magunkkal!)
Peregtek alattam a belvárosi utcák, az Andrássy út macskakövei, a Hősök tere, a hidak – egy tapodtat sem tettem járművel. A Margitszigeten lecsorogtam a partra, nyálkaként húzva magam után a hájamat.
A Duna mellett ülök. Halkan fecseg a méregzöld víz, pletykákat hord a kövek közé, üvegeket, virágokat, és egy halott madarat. Hideg alattam a kő. Sikolt a villamos odafent a hídon, talán veszélyre próbál figyelmeztetni, de nem értem az üzenetét.

Üres vagyok. Nagyon, nagyon üres. Utálom, ahogy fogyok: először a mellem megy le (mi más?), aztán a hús az ujjaimról és a nyakamról. A fejem persze kerek és kövér marad, hát hogy az istenbe ne. Aztán jön a hasam, a karom, a hátam, a vádlim, a fenekem, és leg-leg-legutoljára a combom. Evidens, hogy azzal akad a legtöbb problémám, a mérlegen álló számon kívül: 58.7
A hánytatással megpróbálok leállni egy időre, mert tegnap sav és vér jött már csak, és hát... megijedtem.

Este csillaghullás lesz, valószínűleg a tetőről fogom nézni, hacsak be nem szakad alattam.

~*~

Néha masszívan úgy érzem, hogy rám van akaszkodva valami nem evilági, mert valahányszor dühös vagyok, szomorú, vagy pedig félek, furcsa dolgok történnek körülöttem. (Nem, nem kaptam levelet a Roxfortból, de még nem hagyott el a remény.)
Most is, ahogy leírtam a súlyomat, egy hullám felcsapott egészen a lábamig, pedig több, mint egy méterrel a víz felett ülök. 
Néha, mikor anyámmal veszekedek, becsapódnak a huzattól az ablakok, és vibrálnak a fények. (Epilepsziás roham újratöltve? Talán.)
A régi házunkban és a jelenlegiben is folyton úgy éreztem, mintha valami figyelne és követne. Most is elszorul a mellkasom, ahogy erre gondolok. 
Ezt még senkinek sem mondtam el, amit most le fogok írni; se pszichológusnak, se rokonnak, se barátnak. 
Szóval, vallásos családban nőttem fel, ezért kiskoromtól kezdve meg voltam győződve róla, hogy az a valami, ami megbüntet, ha rossz dolgokra gondolok, ami kigáncsol és könyveket ejt a fejemre, aminek a jelenlétét falon burjánzó penészvirágok jelzik, ami épségben kivezet a legkétesebb hírű környékekről, ami segít láthatatlanul osonni az emberek között, ami megvéd, ami elveszített tárgyakhoz irányít, ami hajszol előre... az egy jó dolog, talán egy őrangyal. Elbizonytalanodtam.

Ez a valami igazságot tesz. Büntet. Mutatja az utat.
De nem szeret engem.


Keményen csapódnak a hullámok a köveknek, vízpermet vág az arcomba. Szél támad, libabőrös leszek tőle. A Napot eltakarják az esőfelhők. Haza kellene mennem.


2016. 08. 08.

XL.

Tegnapok kísértetei

"You should've got a better bed
Better for your head
Better heads need shut eye"

Mindenkinek lapulnak a szekrényében olyan holmik, amik nem hagyják nyugodni - ki kellene dobnia, bele kéne fogynia, helyre kéne hoznia, el kéne égetnie. Az én ilyen kísértetem egy rózsaszín, fodros kis ruha. 
Mikor azt a ruhát hordtam, önmagamat hordtam, ragyogtam benne és majd' felrobbantam a hittől, amit az egész lényem iránt tápláltam. Mikor azt a ruhát hordtam, utánam fordultak az utcán, füttyögtek, dicsértek, és nyúlósan tapadtak rám a méregető pillantások. Mikor azt a ruhát hordtam, erős voltam és rendíthetetlen; irigyelt, aki ismert. Mikor azt a ruhát hordtam, saját magam tökéletesített verziója voltam.
Ebbe a ruhába már nem férek bele.
Hogy elfogadom-e ezt? Nem.
A ruha a szekrényemben porosodik, és kísért nappal a tükrök délibábjában, éjszaka az álmaimban, és annak a szemében, akinek tetszeni akarok. Azt szeretném, hogy lásson ebben a ruhában... de nem férek bele. Rettenetes érzés.

Nem a testem változott egyedül. Más az arcom, más a hajam, más vagyok legbelül, mégis azt az árnyékomat vágyom vissza, amit abban a rózsaszín ruhában vetettem. 
El kéne égetnem, de képtelen vagyok rá.

...

Olcsó lakásokat keresek Budapesten. Nem bírom tovább az itthoni környezetet, anyám hullámzó hangulatát, apám két arcát (annyira kiszámítható, melyiket mutatja, mint egy feldobott érme esetén, hogy fej vagy írás). Épp ma beszéltem meg egy lánnyal, hogy amint megtehetjük, összeköltözünk, mert az osztott költség jó móka, balzsam a szívnek/pénztárcának, meg egyébként is, mekkora buli. Csak rájöttünk, hogy az Élet kurva drága dolog.

Se passzoló ruhám, se pénzem lakásra... ez olyan lehangoló.
De legalább fogyok. Valahogy. Valamennyit.

(De azért ez az XL-ik bejegyzés, szóval nem áltatom magam... a blog is megmondja, hogy dagadt vagyok xd)



2016. 07. 26.

XXXIX.

Fordulat


Vannak lányok, akik rengeteget esznek, de vékonyak.
Vannak lányok, akik semmit sem esznek, és vékonyak.

És vagyok én. Tök mindegy, mennyit és mit eszek, ha nem sportolok, egy hízott disznó reinkarnációjára hasonlítok. Ismerem a testem, tudom, hogy minimális sporttal milyen szinten fel tudom pörgetni az anyagcserémet, de olyan körbemetélten lusta vagyok, hogy az már a világnak fáj.

Ebből elég volt.
A zabálásokból és a hányásból is.

Azt hiszem, azért csináltam, mert ezzel akartam felhívni magamra a szüleim figyelmét. El akartam lopni a jogos jussomat, a törődést, amit helyettem az öcsém kapott meg. És ma, mikor a szobámban hánytam egy zacskóba, anyám pedig rám nyitott, nézett, aztán egy szó nélkül kiment - szóval ma rájöttem, hogy senkit sem érdekel, mi van velem. Ez így van jól.

Magamért vagyok felelős.

Szóval változást próbálok hozni az életembe, meg némi minimális sportot, mert ez így nem mehet tovább. Kimerültem az elmúlt négy évben, és nem akarom tovább folytatni a hányást, mert semmi értelme: ugyanolyan dagadt szar vagyok hányással is, mint anélkül, hacsak nem mozgok.
(Fájnak a fogaim, fáj a torkom, fáj a gyomrom, fáj a nyelés, a levegővétel, duzzadt a szemem és puffadt az arcom, repedezett a körmöm, a hajam csomókban hullik... elég volt.)

Holnap irány a patakpart a futócipőmmel a lábamon.

íme egy kellőképp lehangoló kép, ha ez az okfejtés nem elég 
A családomra pedig teszek magasról. Eddig az hajtott, hogy nekik megfeleljek, büszkék legyenek rám, és felszegett állal mutogassanak: igen, ő a mi lányunk. De sosem leszek elég jó nekik - és miért is akarnék megfelelni az elvárásaiknak? A család egy túlromanticizált dolog. Persze, jól hangzik, hogy a vér kötelez, meg a család a legfontosabb, és a rokonaid mindig melletted állnak, de az abúzusos családokra gondolva én úgy érzem, ezek csak üres szavak. A család azért van, hogy pénzzel támogasson téged, míg el nem éred azt a kort, mikor már te is képes vagy keresetre.



Elkezdtem tanulmányozni (ez most olyan így leírva, mintha okos lennék) az Ajurvédát, azzal kapcsolatban is lesz majd bejegyzés. Szép hetet, és tartsatok ki! c:



Jelenlegi súly: 62 kg
Első számú cél: 59 kg
Második számú cél: 55 kg
Harmadik számú cél: 50 kg

2016. 07. 13.

XXXVIII.

Nem értem



Szédülök és hányingerem van - dolgozik az éhgyomorra bevett 2 mg xanax.

Tegnaptól fogva van egy cicám, aki ma épp külön utakon jár. Három hónapos kalandorlány, aki bekódorgott az udvarra, és ott is maradt. Chloenak hívják (mint valami olcsó francia ribancot), szerintem gyönyörű név. Az öcsém mondjuk Zoltánnak kezdte el szólítani szerencsétlent, de a testvérem hírhedten nem normális (családi vonás).

Jelentkeztem egy novellapályázatra, de elakadtam, a határidő meg már dübörög felém. Megvan belőle pár oldal, de nem tudom, merre tovább. Nem gördülnek ki az ujjam alól a szavak, nem húzzák egymás után magukat a gondolataim. Belesüppedtem valamibe, amiből nem tudok kimászni, és csak mélyítem magam alatt a gödröt, ahogy egy helyben taposok.

Sírni fogok, megint, mint hétfőn mikor másfél órányi ismeretség után egy 24 éves valaki lesmárolt, és én se előtte, se utána nem tudtam kiállni magamért, de mikor megtörtént, a torkára markolva löktem el magamtól.
Nem tudom, mi van velem. Nincsenek céljaim, nincs jövőm, és bár objektíven nézve minden rendben van, csak annyit érzek, hogy pörögnek velem a napok. Nem jutok előrébb semmiben.
Üres a hasam, teljesen (éljen a szennatea!), és hosszú-hosszú idő után először van sikeres fastem, de félek. Félek, mert ötkor találkozom a barátnőmmel, aki etetni akar majd, és akkor minden kárba vész.

Undorító vagyok, majdnem hatvan kiló. Remeg a combom, amerre járok, és remeg a lábam alatt a föld, remeg a tokám, remeg a szám, remeg a kezem, remeg egy öklömnyi húsdarab a mellkasom ketrecében.

Egyedül érzem magam.




XXXVII.

Hello, it's me


Visszatértem, méghozzá egy diagnózissal a zsebemben, ötletekkel a szemem mögött, és fogaim közé ragadt szavakkal. Oh, yeah^^ 

Szóval, a pszichiátria. Story time. 
Összecsúsznak a szavak. Próbálom sorba rakni a gondolataimat, hogy szépen, takarosan, kézen fogva jöjjenek egymás után, de a nevelés nem az erősségem. De azért próbálkozom.
Fura, hogy mennyire átértékelődtek bennem a dolgok. A pszichiátrián eleinte minden napról három oldalt töltöttem meg a lila, szakadt kis füzetemben olyan dolgokkal, amiket fontosnak hittem, de most említésre méltónak se találom őket. Egyszerűen elmúltak, a hozzájuk kötődő szorongással, dühvel, pánikkal együtt, és már nem is értem, miért feszültem rá ennyire kis összeszólalkozásokra.
Alig volt bentfekvő, csupán hárman voltak rajtam kívül, mikor megérkeztem. Tündériek voltak, és bár elsőre rettegtem tőlük, a 17 bent töltött napom végére a szívembe zártam őket. Oké, kicsit vicces volt, hogy egymagamban nyomtam annyit, mint ők hárman együtt véve, és ez az önértékelésemet se dobta meg, de hát istenem. 
A napok nem túl szigorú rendszer szerint teltek, de valamennyi megkötés és monotonitás mégiscsak akadt. Erre a rendszerre már tudom, hogy szükségem volt, bár összeszorított fogakkal szoktam bele a pontban 8-10-12-16-18 órakor történő étkezések rendjébe, a foglalkozások rutinjába, a pszichológus felé való (ajánlott jellegű :D) kitárulkozásba. Azt hiszem, ez volt a legnehezebb, hogy meghatározott időpontban, meghatározott keretek között kellett őszintének lennem. 
A bent töltött idő alatt két és fél kilót fogytam, bár ebben benne van, hogy elég kevés dolgot voltam hajlandó megenni, de szerencsére nem erőltették (mert a közelében sem vagyok annak az álomsúlynak, ahol már le akarnák nyomni a falatot a torkomon, és jócskán van miből fogynom). Nagyjából így ettem bent:
reggeli - egy szelet kenyér (gluténmentes, 66 kcal körül), margarin (üresen nem lehetett, és úgy voltam vele, hogy inkább ez, mint a vaj, de ezt is lekapargattam, mikor nem figyeltek), sok zöldség (sokáig és látványosan tudtam enni, ráadásul kábé nulla kalória)
tízórai - egy alma vagy banán
ebéd - leves, főételnek glutén- és laktózmentes valami, a húst nem ettem meg, se azt, amihez hozzáért, a köret felét otthagytam
uzsonna - egy alma
vacsora - ugyanaz, mint reggelire
Eleinte nem hánytam, csak aztán hazaengedtek hétvégére, és... binge. Meg stressz. Hajajajjj. Mókás volt. Az utolsó héten már nem nagyon tudtam türtőztetni magam, miután rájöttem, hogy az ebédjeimben rohadt sok kalória van, és hát megoldottam a purgálást. Nem tudom, hallották-e, rájöttek-e az ápolók (*), és mindenesetre a főorvosnőnek bevallottam mindent. Nem kezdett el lebeszélni, nem erőszakoskodott, és ez volt benne a szimpatikus, hogy nem megváltani akart, hanem megérteni
A diagnózis rám ordította a bulimia nervosát, az emocionális zavart, meg a depresszióra, szorongásra és pánikbetegségre való hajlamot. Már papírom is van róla, hogy nincs minden rendben, remek.

(*)A nővérekkel nem igazán voltak konfliktusaim. Egyszer mondjuk épp békésen szereltem (egy körömvágó ollóval szurkáltam) a nyakláncomat, mikor egyikőjük odajött, nevetett rajtam, aztán két nappal később a nyakamra küldött egy másik nővért, hogy szedje már el tőlem az éles dolgokat, mert önveszélyes lehetek. (Rohadtul megnőtt a lábkörmöm a bent töltött idő alatt, igen.)

Na de. Voltunk "nyaralni" (értsd: lementünk egy napra a nagyanyámék nyaralójába) a családdal, és elég mókás véget ért. Apámra háromszor kellett rendőrt hívni 16 óra leforgása alatt, ezt kétszer én tettem meg. Egyszerűen nem akart minket hazaengedni :D Először bezárt minket a házba, aztán elkezdte ütni az öcsémet. Anyám gondolta, hogy ez nem lesz így jó, úgyhogy összecuccoltunk, és kisebb csalafinta cselvetések után kivergődtünk az utcára, onnan pedig rohantunk a másfél kilométernyire lévő vasútállomásra, miközben apám üldözött minket az autójával. Az állomásra már intéztem a rendőröket, akik megvárták, amíg biztonságban felszállunk. Pesten felvett minket anyám egy szeretője ismerőse, és hazavitt minket. Na igen, de a ház előtt apám már várt ránk, és egyből nekiesett a számára ismeretlen embernek, hogy anyám biztos vele "hentereg" (ki beszél ma még így, istenem). Anyám bemenekült öcsémmel meg velem a házba, és onnan hívtuk régi jó haverjainkat, a rendőröket. Olyan jó volt látni azt az ismerős egyenruhát ;u; *nosztalgia-mód OFF*
Apám meg az ember összeverekedtek, apám ordított, mint a herélt szamár, öcsém sírógörcsöt kapott a fürdőkádban, anyám hisztérikusan rohangált fel-alá, én meg... élveztem az emocionális zavar előnyeit, és nem nagyon éreztem semmit a stresszhelyzet hatására. Végül a rendőrök elengedték apámat, minket ki- és meghallgattak, felvették a jegyzőkönyvet, de nem volt semmi egyéb. Anyám szavaival élve "tőlük aztán meg is dögölhettünk volna". Azért másnap még hívtuk a varázslatos rendőrséget, hogy ugyan, csináljanak már valamit édesapámmal, aki leparkolt a benga terepjárójával a kapu elé, és nem enged ki minket a saját házunkból. Ezt már anya intézte. Tehát ilyen, mikor nyaralunk ^^

(ez az újravágott trailer hatalmas, és jellemzi a családi nyaralásunkat :D)

Voltam Volton (haha), és mivel a társaságom párocskákból állt, akik Strepsilst játszottak egymás torkában, inkább kerestem magamnak új társaságot. A vége a dolognak az lett, hogy egy rakat maszkos/rugdalózós sráccal csápoltam Ákos koncerten. Az ismerkedés hajnaláról [kép] is készült. (Remélem, nem kaptok szívinfarktust a fejemtől. Meg a lábamtól. Te jó isten, mi az a comb ;_; )

Szóval, a lényeg: visszatértem.
És ti tartottatok életben, lányok. Bár nem voltam aktív mostanában, de úgy olvastam a fórumot, mint ezotériafüggő a horoszkópját. Köszönök mindent ♥

2016. 06. 12.

XXXVI.

Lopott szavak...


...és lopott hang, lopott mosoly, lopott arc, lopott remény, lopott múlt. Ha mindent elvesznek tőlem, mihez kezdek? Én is mástól lopjak? Mert lehet, hogy más maszkja az én arcomra is illik, de hé. Sokat szenvedtem a sajátommal, és meg fogom védeni.
A pszichológus el akarja venni tőlem az álarcomat. Azt hiszi, csak úgy megteheti? Szörnyeteg vagyok, aki a Szépség maskarájába bújt  és nem, nem fogom hagyni, hogy ezt lerángassa rólam bárki. A maszkom, a hamis mosolyom, a hamis szavaim, a hamis múltam és jövőm, ezek mind-mind az enyémek, ezek segítenek túlélni, mert aki nem olvad be, azt a világ ellöki. 


Azt mondják, az élet az alkalmazkodásról szól  ezt bizonyítja a biológia, a kémia, a fizika, a torkunkon lenyomott tananyag –, és igazuk van. Az alkalmazkodás a lényeg. De ezt nem lehet könyvekből vagy a természetről másolva megtanulnunk. Ehhez egymást kell figyelnünk, és lopnunk. Örökké csak lopnunk.






(Ma estefelé lesz egy hosszabb bejegyzés még a pszichiátriai mókáról. 
Annyi mesélni valóm van! És elmondhatatlanul jól esik, 
hogy így aggódtok és érdeklődtök, köszönöm ❤❤❤)

2016. 05. 31.

XXXV.

Ki fogok tartani


Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Nem hagyom, hogy bárki belefojtson a tejbepapiba. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Könnyebb leszek. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Én sem fojtok bele senkit a tejbepapiba. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Nem tömöm magam egészségtelen ételekkel. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. A pszichológusnak kedvesen és nyugodtan válaszolok. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Nem vágom tovább magam alatt a fát. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Mielőtt meghánytatom magam, elszámolok százig, és megkérdezem magamtól, tényleg szükséges-e ez. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Nem fojtom bele magam a tejbepapiba. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. Ki fogok tartani. 


kibaszottul
K I
F O G O K
T A R T A N I
 

Pszichiátria_0


Ha tegnap este nem segítek kijegyzetelni az öcsémnek Ady Endre életét, ha nem vagyok lusta tanulni, ha készülök a kémia témazárómra, ha időben lefekszem, ha elindulok időben suliba, akkor nem kellene bemennem a pszichiátriára. De segítettem, de lusta voltam, de nem készültem, de hajnalig ébren bámultam a plafont, de nem indultam el. Anya pedig kiborult, és azonnal fölviharzott velem a budai dombok közt megbúvó házba. 

Mi lett volna, ha...?

Nem készültem a dolgozatra, és előbújt belőlem a kisördög. Nem akartam bemenni a suliba, hogy legyen még időm tanulni, és csütörtökön megírhassam sokkal jobbra a témazárómat, mint ahogy ma tettem volna. Gerinctelen, gyáva és rettenetesen hülye ötlet volt. Anya megneszelte, hogy nem akarok bemenni, aztán robbant a bomba: ajtó zár, kocsi nyit, kapu nyit, kocsi ki, kapu be, ki az útra, fel Budára, tévelygés, körforgalom, egy keresztút, két keresztút, Ali utca - zsákutca.
A főorvos asszony nagyon megértő volt. Először anya beszélt vele, akinek a folyosóra (bár nem hallgatóztam, hiszen ugyan, minek?) kihallatszott a hüppögése: "...és mindenféle teákat gyűjt, szerintem nem is tea, hanem érti..."


Ó, ha tudnád, hogy nem csak tea lapul azokban a poros fiókokban, hanem négyféle nyugtató, morfium, vodka, dohány, snüssz, penge, altató és két doboz cigarettta...

Vállat vontam. Legfeljebb lesz egy jó hosszú beszélgetésem valami pszichológussal, aki majd rágózik és az óráját nézi végig, hogy mikor telik le végre az a nyomorult idő, amit rám kell szánnia. Aha. Elhittem. 
Az álmomból akkor ébredtem fel, mikor a hölgy komolyan a szemembe nézett, és azt mondta, pihenned kell. Zsibbadt volt még az agyam, de a vészjelzőm bekapcsolt. Futnom kellett volna, rohannom, segítségért kiáltanom, ahogy az ösztöneim diktálták, ehelyett ültem tovább a helyemen moccanatlanul. Bal kezembe koszos zsebkendők voltak gyűrve, és én nem emlékeztem, mikor használtam őket.
– Tessék? – kérdeztem, a nyelvem alatt bemagolt udvariasság, a szájpadlásomra ragadva csend. A vezetékekben a falon csak zúgott a víz, zúgott, zúgott. Alig tudtam, hol vagyok.
– Mi lenne, ha kicsit pihennél? Úgy látom, nyugalomra van szükséged.


Csak csendre, de arra örökre.


– Ezt hogy tetszik érteni? – Ujjaim veszett játékba kezdtek a zsepikkel, a papír fecnikre szakadt, száz és száz apró darabra. Úgy téptem szét, mint dögevő a hullákat.
– Maradj bent egy darabig. Meddig is tart a tanítás? Arra gondoltam, itt maradhatnál pár hétig, kettőig legalább. Ezt még megbeszéljük. Mit gondolsz?

Úgy bólintottam, mintha dróton rángatta volna egy bábmester a tagjaimat. A gondolatra felkuncogtam, a kuncogás nevetéssé duzzadt, a nevetés vihogássá, a hangom hullámokban csapódott a falnak, elnyomta a víz zúgását, és nem bírtam abbahagyni, csak nevettem és nevettem megállíthatatlanul. Mintha bolond lennék, jutott eszembe. Csak nevettem és törölgettem a könnyeimet, aztán elnézést kértem.
– Miért kérsz bocsánatot?
– Nem tudom – motyogtam. Rázkódott a vállam a visszafojtott röhögéstől.


Hogyhogy nem vettem észre a jeleket?


Az egyik ápolónő ezután elmondta, mit kell majd hoznom, mi a napirend, mi nem lehet nálam, és ki lesz holnap az ügyeletes. Mosolygós voltam, aranyos, kedves. Az arcom lángolt, ahol felmarták a könnyek. 
– Most csak két lányka van, aki bent alszik – paskolta meg a karomat. – Jól elleszel velük. Egyikük már hónapok óta itt van, ismeri a járást, biztos szívesen körbevezet.

Hónapok
Hónapok óta
Hónapok óta itt van

Hazáig némán ültem a kocsiban. Nem sírtam, mert le volt némítva a rádió, és nem akartam, hogy anya bármennyit is halljon azokból a dolgokból, amiket az érzések szülnek, legyenek hüppögések vagy elfojtott, reszkető lélegzetek. Hülye mondat keringett a fejemben, minden gondolatomat bejárta lépésről lépésre: aki bújt, aki nem, megyek.

Most egyedül vagyok itthon. Azon jár az eszem, mit vigyek magammal. A biztonság kedvéért bepakolom a cigimet, viszek egy levél xanaxot (fene tudja), és persze a jó öreg Guttalaxot se hagyom itthon bús magányban. Ma még elmegyek fültágítót venni, heteset, hogy jövő héten betehessem. Nem tudom, mi kéne még az alap cuccokon (ruha, pizsi, fogkefe, fogkrém) kívül. Azt sem tudom, kit hívjak fel. Felhívjak egyáltalán valakit? Helló, szia, Ella vagyok, hogy vagy? Képzeld, holnap megyek pszichiátriára, tök fasza lesz, móka, kacagás, hahaha, szóval egy darabig most ne keress, puszi, pá.

No de. Ehhh. Viszek magammal nyelvkönyveket - amúgy is el akartam kezdeni valami északi nyelvet tanulni, erre legalább lesz most időm. Viszek egy füzetet. Viszek bársonyszalagot és kapcsokat, hogy megjavítsam a rút halált halt nyakláncomat.

"viszem a régen 
kihízott nacim
viszem a kelet-német 
származású macim
ezernyi véglet 
közül a köztest
viszem a Csokonai 
Vitéz Mihály Összest
ott lesz az ágyam 
ahova fekszem
elviszem alvókának 
egy-két régi ex-em"


Bejegyzés nem tudom, hogyan és milyen időközönként fog történni, de igyekszem majd életjelet adni magamról legalább a kis chat-ablakban, vagy a fórumon. Vigyázzatok magatokra, és szép hetet! ♥

Súlyom most kereken 60 kg. Kíváncsi vagyok, mire kikerülök, mennyi lesz.

2016. 05. 30.

XXXIV.

Megállapodás


Egyezséget kötök a testemmel.
Azt eszem, amit ő diktál, se többet, se kevesebbet. Ha édességre éhezem - istenem, hát hadd szóljon. Ha nem kívánok semmit, nem eszek semmit. Az éhség csak egy érzés, a csikaró fájdalom legtöbbször azért van, mert rossz ételeket eszem, amik nem laktatnak, szóval ezt teljességgel ki fogom ignorálni.
A testem nem hülye (velem ellentétben), tudja, mire van szüksége. Mindezt meg is adom neki, amíg így fogyok. Meglátjuk, mi lesz. Ha megszegi az alkut, és elkezdenek felkúszni rám a kilók, én is megszegem az enyémet, és éhezéssel kompenzálok.
Bíznom kell a testemben.

Ma megint padlón voltam, egész nap sírhatnékom volt, és aztán hazafelé menet sikerült is elbőgnöm magamat az utcán. A külföldiek megbámulták a lányt a Lánchídon a kis deichmanos szatyorkájával meg az iskolatáskájával, akinek fekete karistokat húzott az arcára a lefolyt szemfesték. Átvágtam a tömegen, idegen szavak kavarogtak körülöttem, can I help you?, ugh chica buena..., a kínai, spanyol, olasz, angol, német hablaty hullámokba tömörülve csapott át a fejem fölött. A kedvenc helyemre mentem, apró, piros pad a Lánchíd tövében, mögötte tócsa, előtte a fodrozódó Duna. A turisták ellepték a partot, mint döghúst a legyek.
Lehuppantam, kattant a gyújtó, egyik szál jött a másik után, a csikkek füstölögve placcsantak a pocsolyában. Valakit fel kellett hívnom, el kellett neki mondanom, hogy nem bírom, hogy elég volt, hogy nincs jövőm és nincs életem, a tegnapjaim hazugságok. A barátnőm harmadik csöngésre vette fel. Elakadt a szavam. Sírni kezdtem.

Mikor elzokogtam neki, hogy azt hiszem, nem lesz életem, csak nevetett, és azt mondta: segít beilleszkedni a pornószakmába. Nem tudom, szomorú-e, hogy ettől jobb kedvem lett - bárhogy is van, a hangja, a szavai visszatartottak attól, hogy a Dunának menjek.
Pénteken találkozok vele, és elmondom neki Miát, beköpöm neki, elárulom, mert Mia nem barátja a Testemnek, és ezért minél hamarabb meg kell szabadulnom tőle.

Boldog akarok lenni. Boldognak akarom látni magam körül az embereket. Köszönni akarok a buszvezetőknek, rá akarok mosolyogni a jegyellenőrökre, süteményt akarok adni a hajléktalanoknak, aprót és cigit a tereken zenélőknek, el akarom venni azt a kurva metropolt reggel az azt osztogató fiúktól és lányoktól, dúdolni akarok az utcán, lógatni akarom a lábam a Duna felett, meg akarok simogatni egy kóbor kutyát, érezni akarom a Napot az arcomon, hegyeket akarok látni és fenyveseket, szóba akarok elegyedni az öreg és magányos rokonaimmal - akarom, akarom, akarom. Akarom magamban és magam körül a boldogságot.

Azt hiszem, mégiscsak akarok élni még egy kicsit.




2016. 05. 29.

XXXIII.

Csak szavak


"Remember what the people said, Remember what the people said, Oh I wasn't listening, I wasn't listening, listening at all."

- De jó puha vagy!
- Sokkal jobb téged megölelni most, hogy nem böki a vállad a nyakamat.
- Remekül áll ez a pár kiló.
- Végre van melled!
- Kicsit fogyhatnál combból, nem?
- Te? Dagadt? Te? Csak hülyéskedsz, ugye? 
- A bulímiások azok, akik vékonyak, nem? Ella, szerinted?
- Hogy kikerekedett a kis arcod!
- Ne fogyj, nem állna jól, mert hát kerek a fejed, meg tök széles a csípőd, szóval tiszta hülyén néznél ki karcsún.
- Mitől sebes a kezed? Verekedni jársz, vagy mi?
- >>hali baromi jo csaj lettel, mikor lattalak el se hittem hogy te vagy XD csak annyit akarok kerdezni h van e kedved majd vmikor talizni tanacsparkban vagy vhol?<<
- Téptél, hogy ilyen vörös a szemed?
- Te fogyózol, vagy mi van, hogy nem kérsz? Na, egyél még. A túlsúlyba még senki se halt bele, haha.

...Bekaphatják.

Ezért nem hallgattam soha az emberekre, mert vakok és/vagy hízelkedők és/vagy hazugok. A tükör legalább igazat mond, még ha összetöröm, akkor is.
Az életem szilánkokban hever körülöttem. (#deep) A darabkákban magamat látom, és ahogy megpróbálom összeszedegetni őket, felhasad a bőröm, kiserken a vérem. Fel kéne takarítanom a mocskot, de gyenge vagyok hozzá. (Jé.)

A hányás az egyetlen, aminek a létezésében bízok, mert megnyugtatóan ciklikus. Túl sokat eszem? Hányok. Túl sok a félelem? Hányok. Túl sok az önvád? Hányok. Elég primitív menekülési mód, nem is fogom tudni sokáig folytatni, de (mint egy barátom mondta: aki hülye, haljon meg) nem bírok leállni vele. 
Ma már háromszor hánytam (dat varázsszám), de van egy olyan érzésem, hogy ennyi nem lesz elég. Múlt héten szülinapozások voltak és borgőzös összeborulások, amik egyet jelentenek a kalóriatúltengéssel, szóval röviden, tömören: híztam.

Amíg nem érem el az 55 kilót, nem is írom majd le a súlyomat, mert rettenetesen szégyellem.

Tegnap benyomtam egy szennateát (amiből egyébként lassan kifogyok, úgyhogy ideje kifosztanom a herbáriát), jövő héten pedig hétfőtől szerdáig fastolni fogok, a csütörtök és a péntek egyelőre kérdéses, mert ez az egész a lelkierőmön múlik, amiben mostanság nem dúskálok.

Az új suliról mindenki kérdezget itthon, hogy milyen, amire a válaszom üveges szemmel és fapofával folyton csak annyi, hogy érdekes. Nem akarok elkiabálni semmit. Az biztos, hogy az osztályba jár egy miás lány (annyira gyönyörű), egy anás (róla csak feltételezem az elharapott, pszichiátriáról szóló félmondatai meg a kb. 15-ös BMI-je alapján), meg egy csaj, akinek semmilyen betegsége nincsen, csak egyszerűen kibaszottul vékony. De mivel az osztálytársaim fiatalabbak nálam egy évvel, úgy összességében nem kezdtek el nőiesedni, szóval lassan beledöglök a féltékenységbe a körülöttem rohangászó keskeny csípőjű, vékony derekú, ropilábú lányok látványától. Ők meg, ahogy visszahallom, rám féltékenyek, mert van fenekem és mellem. Hát, én ezer örömmel cserélek velük. 
(Figyelem, eladnám mellemet 220 ft/dkg áron, a fenekemet CSAK MOST akciósan két doboz áfonyás Bensonért lehet vinni, és ugyanitt bojler eladó.)

Szép hetet Nektek!^^


(Ebből a dalból idéztem fent a szöveget)



2016. 05. 23.

Minden

Nagggyon deep dolgok


Ühh, az utóbbi időben amúgy rettenetesen lekopott rólam az önirónia, és még malackás kezeslábasban is borzasztóan komolyan tudom venni magam. *Ellának ideje helyreráznia az önértékelését*
(Ella amúgy miért hordja azt a pizsamáját, ami utoljára tizenegy évesen volt rajta?)

Na, de miközben épp próbáltam összekaparni azt az ostoba testem, találtam pár jó dolgot is. Talán szarrá untatlak vele titeket, és ezért ne haragudjatok, kérlek, de ejjj, annyira fantasztikusak, hogy szükségét érzem a másokkal való megosztásuknak ^^ Szóval, ha kíváncsiak vagytok arra a pár zenére, képre, amit összeszedtem - kábé rendszer nélkül, csak azért mert tetszettek -, a bejegyzés tovább olvasásával találkozhattok velük. 
Ha kommentben vagy chaten ajánlanátok zenéket, azt iszonyatosan megköszönném, mert kifogytam hirtelen a friss hallgatnivalóból :c

XXXII.

Helyzetjelentés


szilánkká rágott köröm,
feslő mosoly, káröröm
rongyos pillák, málló hús,
görbe fogra ragadt rúzs
 dög vagyok, ki sírba húz


A versírás nem az én műfajom. Amit kiszenvedek magamból, az rémesen darabos, mint egy rímekbe kötözött vízihulla, és csak úgy recsegnek-ropognak a rothadó ritmuscsontok.
Az élet szintén nem az én műfajom. Képtelen vagyok normálisan csinálni, és vagy égig érő lánggal lobog a lelkesedésem, vagy hagyom, hogy önmagam hamvaiba roskadjak. 
Elgondolkodtam az alternatívákon: ne írjak verset? Ne éljek? Közel álltam hozzá, hogy azt mondjam, oké, kész, vége, ennyi elég is volt. Úgy éreztem, hogy miképp a verseimnek, úgy az életemnek sincs semmi értelme, mert egyik sem tart semerre. Lehet, hogy igazam van. Lehet, hogy tényleg értelmetlen szarok. Bár utálom őket, de egy olyan szívzugban, aminek létezését magamnak sem merem bevallani - nos, mit szépítsem - tetszenek. Mert valahol mégiscsak hozzám tartoznak.
Tehát nem égettem porrá a verseimet, és szépen visszapakoltam a morfiumot, meg a xanaxot, meg a pengét, meg a papírt, meg a forgácsosra rágott végű ceruzát a csodafiókomba, és várom a csodát, hogy egy csettintésre értelmet nyerjen minden. De a csoda nem jön, szóval úgy néz ki, hogy nekem kell tennem érte.
Nyár végéig adtam magamnak haladékot, időt arra, hogy bebizonyítsam, igenis VAN vesztenivalóm. Egy listával készülök ezekre a balzsamillatú napokra, hosszúval és kényessel, olyan dolgokat írva rá, amiket később nem lesz bátorságom, kedvem, energiám megtenni. 
Ha a kísérlet végére kiderül, hogy valóban nincs vesztenivalóm, akkor kifosztom a csodafiókomat, mert ebben a gyűjtőgimiben, ahová anya önkényesen átvitt, csak mélyre sodrom magamat a mocsokban, és meg vagyok győződve róla, hogy innen nem fogok tudni továbbrugaszkodni az önálló élet felé. 

Hogy miért kerültem át? Egyszerű a képlet. Anya látta, mennyit sírok, hogy ki vagyok borulva, hogy arra jött haza néha, hogy otthon fekszem, mert nem tudtam elindulni, és megelégelte a helyzetet. Így mondta, "nem fogom hagyni, hogy tönkretegyék a kislányomat". (Ő mások helyett is megtette.) Már elindította az eltávozási eljárást, mikor én észbe kaptam, és egy utolsó nagy hisztivel borítottam a bilit. Mindent bevallottam, az évek óta tartó, megfejthetetlen hányós-hasmenéses "gyomorbetegségem" valódi okától kezdve az utóbbi hónapok ziláltságáig.

A vicc az, hogy nem hitte el.

Azt gondolta, csak azért mondom, mert valami agybaj miatt mégis maradni akarok a gimimben (hát, maradni éppenséggel akartam, de ugye hiába). Betuszkolt egy katolikus suliba, épp olyanba, ahonnan eljöttem általánosban, és azóta, hogy először betettem oda a lábam, vagy nem ettem, vagy ami lecsúszott a torkomon, azt is kihánytam. De nem fogja fel, és én nem tudom, sírjak-e, vagy nevessek.

Nem érti meg, hogy az igazság nem attól függ, hisz-e benne.



2016. 05. 08.

Vers

Juhász Gyula: Mint az alvajáró


Minden örömömben volt valami fájó,
Minden bánatomban volt valami édes,
Mint az alvajáró
Mindig közel voltam holmi meredélyhez.

Életemben mindig volt valami álom,
S a halálközelség borzongatta lelkem,
Mint az alvajáró,
Mindig az elmúlás peremére mentem.


XXXI.

Függésben


Átvert.

Először azt mondta, hoz tortát, édeset, sötétet. Gyűlöltem érte, mondtam, hogy nem kell, hányingerem van, beteg vagyok, gluténérzékeny, laktózérzékeny, nehogy megvegye.
Glutén- és laktózmentes, ezt csicseregte, és lecsapta a kagylót.

Tizenegy órán keresztül vártam rá, először dühödt daccal, aztán engedékeny éhséggel. Egy torta még nem árthat, igaz? Attól nem leszek dagadt(abb). Csak egyetlen apró szelet. Elhittem, hogy nem lehet belőle bajom, és vártam, malmozva vártam azt a kibaszott tortát, erre megjön üres kézzel, nevetve, jaj, elfelejtettem, ne haragudj.

És akkor a düh felkúszik a gerincemen, görcsbe rántja a gyomrom, és nem tudom, mi van velem, de sírnom kell. Remeg a szám, remeg a kezem, remeg mindenem; már elképzeltem, ahogy beleharapok a szeletbe, karamell sós íze tapad a nyelvemre, a tejszín és a csokoládé szétrobban a számban, erre... a torta sehol. A csalódottság hideg, merev, engesztelhetetlen, és ő nem érti, miért lettem ideges. 

Nem tudom, mi van velem.

Ahogy elsétálok a tükör előtt, felfordul a gyomrom, és ökölbe szorul a kezem. Ez vagyok én? Ez a gyenge, ocsmány, gusztustalan disznó? Az undor szétterjed a mellkasomban, nem kapok levegőt, szikrák pattognak a szemem előtt. Egy pillanatig azt hiszem, látni fogom a tükörben, ahogy valaki előtűnik a vállam takarásából. Megpördülök, a hátamon érzem a ráragadt, párás lélegzetet, de senkit sem látok. 
Az árnyak remegnek, és a tükör suttogni kezd.

A könnyektől nem látom a kilincset, mellette tapogatódzom, és kínosan sokáig tart magamra zárnom az ajtót. A szobám üres és hideg. Leülök a székemre, bedugom a fülhallgatómat - tegnap kaptam, a hangzása eszméletlen -, és lehunyom a szemem. Csak a zene dübörög a fejemben, a basszus felzúg, semmi mást nem hallok. "Let the whispers enfold you, pull you nearer and nearer." Lehet, hogy épp nyikorog a nyíló ajtó, csak nem hallom. Talán nehéz léptek alatt recseg a parketta. Talán kattan egy ravasz, talán egy kés sziszeg, talán mögöttem szilánkosra törik az ablak. A pánik körbeölel, amiért nem tudom, mi történik körülöttem, de nem merem kinyitni a szemem, mert félek, mit láthatnék. A karfára markolok, körmeim a fába vájnak, forgács és szálka csúszik a körmöm alá. Felszisszenek, de nem moccanok. Nem merek. 

A zene hirtelen ér véget, pofonként ér a csend, felriadva tágra nyitom a szemem. A szoba üres, a plafonról pókhálóként csüngnek az alkonyatot megelőző, éles, sárga fények, a bútorokba kapaszkodnak, átszövik a helyet faltól falig. A pókok körbefonják a karomat, hártya tapad a szememre. Kipislogom, és belebámulok a Napba.

Hallom a tányércsattogásokat, a vízcsobogást, a felhangosított rádió zaját: anya mosogat a konyhában. Ki kellene mennem segíteni, de remeg a térdem, és borsódzik a hátam a suttogásoktól, amiket csak én hallok. Minden szó tisztán és helyesen formált, mégis elfelejtem az összeset, mielőtt bármelyiket felfoghatnám.

Nagyon félek.

2016. 05. 05.

XXX - meglepő, de a cím ellenére nincs pornó a bejegyzésben :c

HÖRRR

(Figyelem, a bejegyzésben zárójel-túladagolás található.)
(A cím amúgy egy csatakiáltás akar lenni... a hangsúly az akar lennin van :D)
A tegnapi fast sikeres volt, hála istennek. Ma viszont délelőtt megettem egy almát és egy narancsot, mert egyrészt nagyon félek a bingétől, ami már tegnap is körülöttem ólálkodott, másrészt meg megyek ma a nagypapámhoz, akinél úgyis muszáj lesz ennem valamit. Főleg, hogy a múltkor mindent visszautasítottam nála, szóval most már gyanús lenne, ha ismét nem ennék. De ennyi azt hiszem, belefér. Talán még segít is rajtam ez a pár száz kcal, mert a mozgáshiány + fast = anyagcsere belassulás lehetősége nem kecsegtet sok jóval. Egyébként ma ünnepélyesen elszívhatok egy szál - öhm, tippem nincs, milyen, elvileg epres, de a dobozon erre semmiféle felirat nem utal - cigit, mert beléptem az 57 kiló vonzáskörzetébe a ma reggel mért 57.8-cal.
A súlyzók kipróbálásáig még nem jutottam el, de ami késik, nem múlik (#napibölcsesség). Izom hiányában az Erővel kell majd emelgetnem őket, ám se gáz, elvégre próbálkozni szabad (...?) Ha nem lesz több blogbejegyzés, akkor tudni fogjátok, hogy felrobbant a fejem az erőlködéstől.

Anya arra kért, írjam össze, miket csináltam életemben, hogy a lapot meglobogtatva az új gimi igazgatónője előtt kicsit jobb színben tűnjek fel. Én esküszöm, hogy próbálkoztam. Legalább másfél órán keresztül ültem a lap előtt, aminek a tetejére mérhetetlen szépérzékem tanúbizonyságául egy fossárga EREDMÉNYEIM feliratot produkáltam (az a kirobbanóan kreatív cím! az a varázslatos vonalvezetés! az a sziporkázó színválasztás!), de alá csak pár dolgot sikerült kiizzadnom magamból.

(Hogy mit csináltam elmúlt 16 évemben? Rovásírtam, basszameg. Bocsánat, róttam.)

Mivel katolikus gimibe szeretnék átvergődni*, ezért a mindenféle versenyek (magyar, matek, helyesírás, rovásírás, rajz, média, ETIKETT :DDD), a 2-3 évig űzött sportok (még birkóztam is a 38 kilómmal), táncok (néptánc, te csodás), szakkörök mellé felírtam még a hittanórákat, a plébániai kirándulásokat, a cserkészetet, a fantasztikusan aktív hitéletemet, meg a templomi kórust.
[*Ez a suli nagyon-nagyon rossz ötlet egy pánszex lány számára, aki hisz ugyan isten(ek)ben, de az egyházra, meg úgy alapjáraton a vallási alapon összeszerveződő közösségekre ferde szemmel pislog az ágy alól, ahová elbújt előlük. És ennek a lánynak szombattól lilásvörös haja lesz, valamint nyártól köldökpiercingje (ha megfelelő lesz hozzá a hasa :c) és fültágítója. Ez a keresztény gimi tisztára át lett gondolva. Ne értsetek félre, semmi bajom nincs a hívőkkel, és nem az előítéleteim beszélnek belőlem, hanem tényleg tudom, mire számítsak: katolikus általános iskolába jártam, amelyiknek saját kápolnája volt, és mindegyik lépcsőfordulóban egy példamutató halált halt szent 130 centis szobrával néztem farkasszemet, szóval ismerem a légkört.]
Nem hiszem, hogy az igazgatónő ezek olvastán palástot terít majd a vállamra és térdre borul előttem, de legalább kap egy átfogó képet arról, hogy az elmúlt években mennyi mindent nem csináltam.

Néha gondolok rá, mi lenne, ha mindent elölről kezdhetnék. Vajon több dolog sorakozna akkor a lapomon, vagy épp ellenkezőleg? Az éveimet a tanulás, a versenyek, a szakkörök helyett barátok keresésével tölteném? Talán ha nem fogy el a lendületem, és ugyanolyan kitartással folytatom önmagam fejlesztését, ahelyett, hogy az időmet az emberek megismerésére fordítanám, ugyanolyan vékony lennék? Néha gondolok rá, mi lenne, ha mindent elölről kezdenék, és azonnal véget vetnék ennek az egésznek, ami élet helyett inkább egy bizarr cirkuszi kabaréra hasonlít. Néha gondolok rá, hogy feladom, de visszatart a félelem... mert mi van, ha nincs több lehetőség az életre, csak ez az egyetlen?

2016. 05. 03.

XXIX.

Fast pls 

"Csak két nap van az évben, mikor semmit sem tehetsz. Az egyik a tegnap, a másik a holnap." ~ Tendzin Gjaco

Nohát. A nagymamám sajnos nem támogatja a nem evéshez kapcsolódó terveimet, szóval tegnap délután belém erőltetett 5 x 44 kcalt kekszek formájában. Ez egy igen lehangoló tény, mert egyébként büszke voltam magamra, hogy egész nap nem zabáltam, erre tessék. DE ma senki sem állíthatott meg, és ennek megfelelően meglepően rendben ment minden. Kicsit hányingerem van, mondjuk hogy mitől, arról tippem sincs, de mindegy... már megszoktam a testem indokolatlan hisztijeit.
Holnap folytatom a fastot, de elhagyom a kávét, és tényleg csak vizet veszek magamhoz egész nap. Talán azt se. Tudom, kellene, meg nem akarok elájulni, de csomószor elfelejtek inni (és aztán csodálkozom, hogy teljesen ki vagyok száradva, mert ennyi eszem van). Bárcsak enni felejtenék el így!

Mókából összeszámoltam, hogy hány kalóriányi édességet utasítottam ma vissza. Az eredmény 1119 kcal lett, és ez a szám egyszerre rettent meg (mert mi lett volna, ha magamba tömöm?) és tölt el békével (amiért nemet tudtam mondani). Édes istenem, szívem szerint soha többé nem ennék semmi cukrosat, mert csak elsorvaszt belülről, de tudom, úgysem bírnám ki a hiányát.

Ma beújítottam két 2 kilós súlyzóra, holnap kipróbálom őket. (Értsd: holnap tőből letépem velük a karom. Mármint tényleg.) Konkrétan alig bírtam kivonszolni őket a boltból, a biztonsági őr nézett is rendesen, hogy mitől lett rákvörös a fejem. Megkérdezte, minden rendben van-e, és a segítségét is felajánlotta az a tündérbogyó, de én csak rásziszegtem (azt akartam mondani, hogy áhh, köszönöm, gond egy szál se, csak épp kurvára nem kaptam levegőt az erőlködéstől), és kierőszakoltam magam az üzletből. Aha, és én ezekkel a kínzóeszközökkel súlyzókkal akarom végigcsinálni ezt a tornát. Bájosan naiv elképzelés. Olyan... jellemző :D

Annyira, de annyira boldog vagyok, hogy kevesebbet mutat a mérleg (58.1 kg). Egy gonosz kis hang azt suttogja a fejemben, hogy ennek ilyen szinten örülni beteges, de nem veszek róla tudomást. Nem vagyok hajlandó. Pont. Még ha izomból is fogyok, nekem most az se számít, csak könyörgöm, csökkenjen a súlyom, amivel a földet nyomom. Amúgy nem hiszem, hogy salakanyag távozása miatt  fogytam, mert tegnapelőtt szennateával nagytakarítást csináltam, szóval ez csak izom + zsír mínusza lehet (könyörgök, istenem, add, hogy így legyen).

Mikor a kitárt hűtő előtt álltam, felmérve, hogy mit zabálhatnék fel, emlékeztetnem kellett rá magamat, miért is csinálom ezt az egészet. Persze, vékony szeretnék lenni, karcsú, sovány, törékeny, gyönyörű, felemelően szép, de ezen túl... mi hajt? Mi motivál? Kinek akarok bizonyítani? Miért?
Rájöttem, a nagy helyzet az, hogy egyedül magamnak kell megfelelnem. Méricskélhetem a combom méretét az anyáméhoz képest, összehasonlíthatom a testünket, rákenhetek mindent - a megfelelni vágyást, a darabjaira tört kitartást, a meghasadt fegyelmet, az önutálatot, az undort, a rettegést, a paranoiát, a bizalom hiányát -, de semmi értelme. Nem kell okokat és kifogásokat keresnem, csak tennem a dolgomat, nem törődve mások véleményével, mert semmi köze hozzá a Szembe-szomszéd Unatkozó Mari Néninek, hogy mit, mennyit, és hogyan eszek. Ha az lenne a döntésem, hogy felhizlalom magam 90 kilóra, abba sem pofázhatna bele, mert ez az Én Testem, és azt csinálok vele, amit akarok. Ha lerombolom, ha újraalkotom, ha beljebb húzom vagy épp kitolom a határait, azok is mind a saját döntéseim, amik iránt felelősséggel tartozom, mert megmásíthatatlanul az enyémek.

Szóval, a kérdés: miért csinálom? Magamért. Mert a testem az enyém, birtoklom, és azt tehetek vele, amit gondolok. Úgy döntöttem, hogy kihozom belőle a maximumot, mert ki tudja, lesz-e erre lehetőségem egy következő életben. És ezért most abba kell hagynom a picsogást, az anyámra való ujjal mutogatást, és felszegett fejjel végig kell mennem az úton, amit kijelöltem magamnak. Nem majd holnap, nem majd jövő héttől, hanem MOSTANTÓL, mert se a múltban, se a jövőben nem élek, egyedül a jelenben, ebben a kibaszott pillanatban, amikor leütöm a mondat végére a pontot.