2016. 05. 31.

Pszichiátria_0


Ha tegnap este nem segítek kijegyzetelni az öcsémnek Ady Endre életét, ha nem vagyok lusta tanulni, ha készülök a kémia témazárómra, ha időben lefekszem, ha elindulok időben suliba, akkor nem kellene bemennem a pszichiátriára. De segítettem, de lusta voltam, de nem készültem, de hajnalig ébren bámultam a plafont, de nem indultam el. Anya pedig kiborult, és azonnal fölviharzott velem a budai dombok közt megbúvó házba. 

Mi lett volna, ha...?

Nem készültem a dolgozatra, és előbújt belőlem a kisördög. Nem akartam bemenni a suliba, hogy legyen még időm tanulni, és csütörtökön megírhassam sokkal jobbra a témazárómat, mint ahogy ma tettem volna. Gerinctelen, gyáva és rettenetesen hülye ötlet volt. Anya megneszelte, hogy nem akarok bemenni, aztán robbant a bomba: ajtó zár, kocsi nyit, kapu nyit, kocsi ki, kapu be, ki az útra, fel Budára, tévelygés, körforgalom, egy keresztút, két keresztút, Ali utca - zsákutca.
A főorvos asszony nagyon megértő volt. Először anya beszélt vele, akinek a folyosóra (bár nem hallgatóztam, hiszen ugyan, minek?) kihallatszott a hüppögése: "...és mindenféle teákat gyűjt, szerintem nem is tea, hanem érti..."


Ó, ha tudnád, hogy nem csak tea lapul azokban a poros fiókokban, hanem négyféle nyugtató, morfium, vodka, dohány, snüssz, penge, altató és két doboz cigarettta...

Vállat vontam. Legfeljebb lesz egy jó hosszú beszélgetésem valami pszichológussal, aki majd rágózik és az óráját nézi végig, hogy mikor telik le végre az a nyomorult idő, amit rám kell szánnia. Aha. Elhittem. 
Az álmomból akkor ébredtem fel, mikor a hölgy komolyan a szemembe nézett, és azt mondta, pihenned kell. Zsibbadt volt még az agyam, de a vészjelzőm bekapcsolt. Futnom kellett volna, rohannom, segítségért kiáltanom, ahogy az ösztöneim diktálták, ehelyett ültem tovább a helyemen moccanatlanul. Bal kezembe koszos zsebkendők voltak gyűrve, és én nem emlékeztem, mikor használtam őket.
– Tessék? – kérdeztem, a nyelvem alatt bemagolt udvariasság, a szájpadlásomra ragadva csend. A vezetékekben a falon csak zúgott a víz, zúgott, zúgott. Alig tudtam, hol vagyok.
– Mi lenne, ha kicsit pihennél? Úgy látom, nyugalomra van szükséged.


Csak csendre, de arra örökre.


– Ezt hogy tetszik érteni? – Ujjaim veszett játékba kezdtek a zsepikkel, a papír fecnikre szakadt, száz és száz apró darabra. Úgy téptem szét, mint dögevő a hullákat.
– Maradj bent egy darabig. Meddig is tart a tanítás? Arra gondoltam, itt maradhatnál pár hétig, kettőig legalább. Ezt még megbeszéljük. Mit gondolsz?

Úgy bólintottam, mintha dróton rángatta volna egy bábmester a tagjaimat. A gondolatra felkuncogtam, a kuncogás nevetéssé duzzadt, a nevetés vihogássá, a hangom hullámokban csapódott a falnak, elnyomta a víz zúgását, és nem bírtam abbahagyni, csak nevettem és nevettem megállíthatatlanul. Mintha bolond lennék, jutott eszembe. Csak nevettem és törölgettem a könnyeimet, aztán elnézést kértem.
– Miért kérsz bocsánatot?
– Nem tudom – motyogtam. Rázkódott a vállam a visszafojtott röhögéstől.


Hogyhogy nem vettem észre a jeleket?


Az egyik ápolónő ezután elmondta, mit kell majd hoznom, mi a napirend, mi nem lehet nálam, és ki lesz holnap az ügyeletes. Mosolygós voltam, aranyos, kedves. Az arcom lángolt, ahol felmarták a könnyek. 
– Most csak két lányka van, aki bent alszik – paskolta meg a karomat. – Jól elleszel velük. Egyikük már hónapok óta itt van, ismeri a járást, biztos szívesen körbevezet.

Hónapok
Hónapok óta
Hónapok óta itt van

Hazáig némán ültem a kocsiban. Nem sírtam, mert le volt némítva a rádió, és nem akartam, hogy anya bármennyit is halljon azokból a dolgokból, amiket az érzések szülnek, legyenek hüppögések vagy elfojtott, reszkető lélegzetek. Hülye mondat keringett a fejemben, minden gondolatomat bejárta lépésről lépésre: aki bújt, aki nem, megyek.

Most egyedül vagyok itthon. Azon jár az eszem, mit vigyek magammal. A biztonság kedvéért bepakolom a cigimet, viszek egy levél xanaxot (fene tudja), és persze a jó öreg Guttalaxot se hagyom itthon bús magányban. Ma még elmegyek fültágítót venni, heteset, hogy jövő héten betehessem. Nem tudom, mi kéne még az alap cuccokon (ruha, pizsi, fogkefe, fogkrém) kívül. Azt sem tudom, kit hívjak fel. Felhívjak egyáltalán valakit? Helló, szia, Ella vagyok, hogy vagy? Képzeld, holnap megyek pszichiátriára, tök fasza lesz, móka, kacagás, hahaha, szóval egy darabig most ne keress, puszi, pá.

No de. Ehhh. Viszek magammal nyelvkönyveket - amúgy is el akartam kezdeni valami északi nyelvet tanulni, erre legalább lesz most időm. Viszek egy füzetet. Viszek bársonyszalagot és kapcsokat, hogy megjavítsam a rút halált halt nyakláncomat.

"viszem a régen 
kihízott nacim
viszem a kelet-német 
származású macim
ezernyi véglet 
közül a köztest
viszem a Csokonai 
Vitéz Mihály Összest
ott lesz az ágyam 
ahova fekszem
elviszem alvókának 
egy-két régi ex-em"


Bejegyzés nem tudom, hogyan és milyen időközönként fog történni, de igyekszem majd életjelet adni magamról legalább a kis chat-ablakban, vagy a fórumon. Vigyázzatok magatokra, és szép hetet! ♥

Súlyom most kereken 60 kg. Kíváncsi vagyok, mire kikerülök, mennyi lesz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése