XXXII.

Helyzetjelentés

szilánkká rágott köröm,
feslő mosoly, káröröm

rongyos pillák, málló hús,

görbe fogra ragadt rúzs

– dög vagyok, ki sírba húz

A versírás nem az én műfajom. Amit kiszenvedek magamból, az rémesen darabos, mint egy rímekbe kötözött vízihulla, és csak úgy recsegnek-ropognak a rothadó ritmuscsontok.

Az élet szintén nem az én műfajom. Képtelen vagyok normálisan csinálni, és vagy égig érő lánggal lobog a lelkesedésem, vagy hagyom, hogy önmagam hamvaiba roskadjak. 

Elgondolkodtam az alternatívákon: ne írjak verset? Ne éljek? Közel álltam hozzá, hogy azt mondjam, oké, kész, vége, ennyi elég is volt. Úgy éreztem, hogy miképp a verseimnek, úgy az életemnek sincs semmi értelme, mert egyik sem tart semerre. Lehet, hogy igazam van. Lehet, hogy tényleg értelmetlen szarok. Bár utálom őket, de egy olyan szívzugban, aminek létezését magamnak sem merem bevallani - nos, mit szépítsem - tetszenek. Mert valahol mégiscsak hozzám tartoznak.

Tehát nem égettem porrá a verseimet, és szépen visszapakoltam a morfiumot, meg a xanaxot, meg a pengét, meg a papírt, meg a forgácsosra rágott végű ceruzát a csodafiókomba, és várom a csodát, hogy egy csettintésre értelmet nyerjen minden. De a csoda nem jön, szóval úgy néz ki, hogy nekem kell tennem érte.

Nyár végéig adtam magamnak haladékot, időt arra, hogy bebizonyítsam, igenis VAN vesztenivalóm. Egy listával készülök ezekre a balzsamillatú napokra, hosszúval és kényessel, olyan dolgokat írva rá, amiket később nem lesz bátorságom, kedvem, energiám megtenni. 

Ha a kísérlet végére kiderül, hogy valóban nincs vesztenivalóm, akkor kifosztom a csodafiókomat, mert ebben a gyűjtőgimiben, ahová anya önkényesen átvitt, csak mélyre sodrom magamat a mocsokban, és meg vagyok győződve róla, hogy innen nem fogok tudni továbbrugaszkodni az önálló élet felé. 

Hogy miért kerültem át? Egyszerű a képlet. Anya látta, mennyit sírok, hogy ki vagyok borulva, hogy arra jött haza néha, hogy otthon fekszem, mert nem tudtam elindulni, és megelégelte a helyzetet. Így mondta, "nem fogom hagyni, hogy tönkretegyék a kislányomat". (Ő mások helyett is megtette.) Már elindította az eltávozási eljárást, mikor én észbe kaptam, és egy utolsó nagy hisztivel borítottam a bilit. Mindent bevallottam, az évek óta tartó, megfejthetetlen hányós-hasmenéses "gyomorbetegségem" valódi okától kezdve az utóbbi hónapok ziláltságáig.

A vicc az, hogy nem hitte el.

Azt gondolta, csak azért mondom, mert valami agybaj miatt mégis maradni akarok a gimimben (hát, maradni éppenséggel akartam, de ugye hiába). Betuszkolt egy katolikus suliba, épp olyanba, ahonnan eljöttem általánosban, és azóta, hogy először betettem oda a lábam, vagy nem ettem, vagy ami lecsúszott a torkomon, azt is kihánytam. De nem fogja fel, és én nem tudom, sírjak-e, vagy nevessek.

Nem érti meg, hogy az igazság nem attól függ, hisz-e benne.