II.

Sohaország

"Nem kell más, csak hit, bizalom és tündérpor."

Hittem magamban, bíztam magamban, reménykedtem, de elbasztam. Miért nem lepődök meg? A tegnap összerakott tervemet nézem, a paprikás, puffasztott rizses elgondolásomat, amit természetesen nem sikerült betartanom. Milyen meglepő.

A barátnőm elrángatott egy gyorsétterembe, és én kontroll nélkül, megállíthatatlanul zabáltam a csirkeszárnyakat, csillogó zsírtól volt síkos az ujjam, és undorítóan cuppogva szopogattam a húst a csontokról. Ami vigasztal, hogy saccperkábé az alapanyagcserémet jelentő érték alatt maradtam a falásroham ellenére, szóval talán nincs olyan nagy baj. (Nincs, aha: mintha az utóbbi három napom nem egy hosszú és keserves binge lett volna, és nem rohadna most bennem több ezer felesleges kalória.)

Rajtam már csak a tündérpor segíthet... találtam itthon morfiumot. Nem tudom, mi fog történni, ha egyszerre veszek be belőle egy doboznyit, de majd mikor lesz elég bátorságom hozzá, kipróbálom. Kísérletet teszek rá, hogy az összezúzott tablettákból megalkossam a saját valóságom, a külön bejáratú Sohaországomat.

Ugyan. Az igazság az, hogy mindig gyáva leszek ahhoz, hogy fel merjem építeni a magam birodalmát. Egyébként sincsenek kincseim, amikkel megtölthetném, se szeretteim, akiket beleköltöztethetnék. De egész jó sertésfarmot hozhatnék létre rajta. A sárban hentereghetnék a malacokkal, a vályúba dughatnám a fejem, és zabálhatnék egész álló nap – talán így válnék a leghasznosabb tagjává a világnak. Egyébként is köztük van a megérdemelt helyem, mert ma este a tükörből már egy hájas disznó nézett rám vissza apró, beesett szemével. Már csak arra várok, hogy valaki böllérkést döfjön belém, és kivéreztessen.

Holnapi terv  (minek is áltatom magam, hogy képes leszek betartani?):
* reggeli – puffaszott rizs, vékony szelet sajttal
* ebéd – egy paprika
* vacsora – forró tea, cukormentesen

Ma nem mertem megmérni magam.

I.

Ömlesztve

"A valóság nem válik semmissé csak azért, mert már nem hiszünk benne. Ahhoz túl makacs."

A valóság az, hogy gyenge vagyok, egy gerinctelen, jellemtelen féreg, és még a saját testemet sem tudom az irányításom alá vonni, nemhogy az életemet. Szétfolyok, érzem; napról napra rakódik rám a zsír, és hiába határozom el mindig, hogy most már elég, 

most már tényleg elég,

most már tényleg kibaszottul elég,

képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak.

Ha meglátom a kaját, kész, vége: úgy vetem rá magam, mint egy éhező, és addig zabálok, míg el nem felejtem, ki vagyok. Aztán csak nézem az üres, összemaszatolt tányérokat, undorodok magamtól, és sírni van kedvem, de helyette hányni rohanok. Ahogy a vécé fölött görnyedek, a csempének támaszkodom, mert a mosdó túl szűk, és nem férek el benne rendesen – nem fér el a hatalmas, otromba testem –, és az egész olyan rohadtul szánalmas, ahogy az öklömet a torkomon ledugva öklendezek, mégis csinálom. Nem mintha azt hinném, hogy ha hányok, nem fogok elhízni... nem, ennyire naiv nem vagyok. Amit egyszer lenyelek, az végérvényesen bekerül a szervezetembe, a véráramomba, és csinálhatok bármit, benne is marad. 

A hányással nem a lerakódni készülő zsír jön ki belőlem, hanem az olyan érzések, amikről gyáva vagyok beszélni, amikről gyáva vagyok ordítani, amikről gyáva vagyok gondolkodni.

Ma nem hánytam. Kivételes eset. De érzem, amint percről percre hízok, és mire holnap felkelek, a mérleg sok-sok kilóval többet mutat majd. Ahogy múlnak a napok, egyre esetlenebbül fogok mozogni, nehézkesen, a tonnányi súlyom alatt ropog a térdem, és látom magam előtt, hogy miképp fogok meghalni: egyedül, a hullámra meg majd kóbor macskák találnak rá, amik a betört ablakon lopódznak be, sárga szemük villog a sötétben, és mikor fogukat a húsomba vájják, kitáguló pupillájukban felszikráznak a csillagok. 

Nekik elég leszek.

Holnapi terv:
* reggeli – puffaszott rizs, vékony szelet sajttal
* ebéd – egy paprika
* vacsora – forró tea, cukormentesen

174/55.7