I.

Ömlesztve

"A valóság nem válik semmissé csak azért, mert már nem hiszünk benne. Ahhoz túl makacs."

A valóság az, hogy gyenge vagyok, egy gerinctelen, jellemtelen féreg, és még a saját testemet sem tudom az irányításom alá vonni, nemhogy az életemet. Szétfolyok, érzem; napról napra rakódik rám a zsír, és hiába határozom el mindig, hogy most már elég, 

most már tényleg elég,

most már tényleg kibaszottul elég,

képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak.

Ha meglátom a kaját, kész, vége: úgy vetem rá magam, mint egy éhező, és addig zabálok, míg el nem felejtem, ki vagyok. Aztán csak nézem az üres, összemaszatolt tányérokat, undorodok magamtól, és sírni van kedvem, de helyette hányni rohanok. Ahogy a vécé fölött görnyedek, a csempének támaszkodom, mert a mosdó túl szűk, és nem férek el benne rendesen – nem fér el a hatalmas, otromba testem –, és az egész olyan rohadtul szánalmas, ahogy az öklömet a torkomon ledugva öklendezek, mégis csinálom. Nem mintha azt hinném, hogy ha hányok, nem fogok elhízni... nem, ennyire naiv nem vagyok. Amit egyszer lenyelek, az végérvényesen bekerül a szervezetembe, a véráramomba, és csinálhatok bármit, benne is marad. 

A hányással nem a lerakódni készülő zsír jön ki belőlem, hanem az olyan érzések, amikről gyáva vagyok beszélni, amikről gyáva vagyok ordítani, amikről gyáva vagyok gondolkodni.

Ma nem hánytam. Kivételes eset. De érzem, amint percről percre hízok, és mire holnap felkelek, a mérleg sok-sok kilóval többet mutat majd. Ahogy múlnak a napok, egyre esetlenebbül fogok mozogni, nehézkesen, a tonnányi súlyom alatt ropog a térdem, és látom magam előtt, hogy miképp fogok meghalni: egyedül, a hullámra meg majd kóbor macskák találnak rá, amik a betört ablakon lopódznak be, sárga szemük villog a sötétben, és mikor fogukat a húsomba vájják, kitáguló pupillájukban felszikráznak a csillagok. 

Nekik elég leszek.

Holnapi terv:
* reggeli – puffaszott rizs, vékony szelet sajttal
* ebéd – egy paprika
* vacsora – forró tea, cukormentesen

174/55.7