Vannak lányok, akik rengeteget esznek, de vékonyak.
Vannak lányok, akik semmit sem esznek, és vékonyak.
És vagyok én. Tök mindegy, mennyit és mit eszek, ha nem sportolok, egy hízott disznó reinkarnációjára hasonlítok. Ismerem a testem, tudom, hogy minimális sporttal milyen szinten fel tudom pörgetni az anyagcserémet, de olyan körbemetélten lusta vagyok, hogy az már a világnak fáj.
Ebből elég volt.
A zabálásokból és a hányásból is.
Azt hiszem, azért csináltam, mert ezzel akartam felhívni magamra a szüleim figyelmét. El akartam lopni a jogos jussomat, a törődést, amit helyettem az öcsém kapott meg. És ma, mikor a szobámban hánytam egy zacskóba, anyám pedig rám nyitott, nézett, aztán egy szó nélkül kiment - szóval ma rájöttem, hogy senkit sem érdekel, mi van velem. Ez így van jól.
Magamért vagyok felelős.
Szóval változást próbálok hozni az életembe, meg némi minimális sportot, mert ez így nem mehet tovább. Kimerültem az elmúlt négy évben, és nem akarom tovább folytatni a hányást, mert semmi értelme: ugyanolyan dagadt szar vagyok hányással is, mint anélkül, hacsak nem mozgok.
(Fájnak a fogaim, fáj a torkom, fáj a gyomrom, fáj a nyelés, a levegővétel, duzzadt a szemem és puffadt az arcom, repedezett a körmöm, a hajam csomókban hullik... elég volt.)
Holnap irány a patakpart a futócipőmmel a lábamon.
íme egy kellőképp lehangoló kép, ha ez az okfejtés nem elég
A családomra pedig teszek magasról. Eddig az hajtott, hogy nekik megfeleljek, büszkék legyenek rám, és felszegett állal mutogassanak: igen, ő a mi lányunk. De sosem leszek elég jó nekik - és miért is akarnék megfelelni az elvárásaiknak? A család egy túlromanticizált dolog. Persze, jól hangzik, hogy a vér kötelez, meg a család a legfontosabb, és a rokonaid mindig melletted állnak, de az abúzusos családokra gondolva én úgy érzem, ezek csak üres szavak. A család azért van, hogy pénzzel támogasson téged, míg el nem éred azt a kort, mikor már te is képes vagy keresetre.
Elkezdtem tanulmányozni (ez most olyan így leírva, mintha okos lennék) az Ajurvédát, azzal kapcsolatban is lesz majd bejegyzés. Szép hetet, és tartsatok ki! c:
Szédülök és hányingerem van - dolgozik az éhgyomorra bevett 2 mg xanax.
Tegnaptól fogva van egy cicám, aki ma épp külön utakon jár. Három hónapos kalandorlány, aki bekódorgott az udvarra, és ott is maradt. Chloenak hívják (mint valami olcsó francia ribancot), szerintem gyönyörű név. Az öcsém mondjuk Zoltánnak kezdte el szólítani szerencsétlent, de a testvérem hírhedten nem normális (családi vonás).
Jelentkeztem egy novellapályázatra, de elakadtam, a határidő meg már dübörög felém. Megvan belőle pár oldal, de nem tudom, merre tovább. Nem gördülnek ki az ujjam alól a szavak, nem húzzák egymás után magukat a gondolataim. Belesüppedtem valamibe, amiből nem tudok kimászni, és csak mélyítem magam alatt a gödröt, ahogy egy helyben taposok.
Sírni fogok, megint, mint hétfőn mikor másfél órányi ismeretség után egy 24 éves valaki lesmárolt, és én se előtte, se utána nem tudtam kiállni magamért, de mikor megtörtént, a torkára markolva löktem el magamtól.
Nem tudom, mi van velem. Nincsenek céljaim, nincs jövőm, és bár objektíven nézve minden rendben van, csak annyit érzek, hogy pörögnek velem a napok. Nem jutok előrébb semmiben.
Üres a hasam, teljesen (éljen a szennatea!), és hosszú-hosszú idő után először van sikeres fastem, de félek. Félek, mert ötkor találkozom a barátnőmmel, aki etetni akar majd, és akkor minden kárba vész.
Undorító vagyok, majdnem hatvan kiló. Remeg a combom, amerre járok, és remeg a lábam alatt a föld, remeg a tokám, remeg a szám, remeg a kezem, remeg egy öklömnyi húsdarab a mellkasom ketrecében.
Visszatértem, méghozzá egy diagnózissal a zsebemben, ötletekkel a szemem mögött, és fogaim közé ragadt szavakkal. Oh, yeah^^
Szóval, a pszichiátria. Story time.
Összecsúsznak a szavak. Próbálom sorba rakni a gondolataimat, hogy szépen, takarosan, kézen fogva jöjjenek egymás után, de a nevelés nem az erősségem. De azért próbálkozom.
Fura, hogy mennyire átértékelődtek bennem a dolgok. A pszichiátrián eleinte minden napról három oldalt töltöttem meg a lila, szakadt kis füzetemben olyan dolgokkal, amiket fontosnak hittem, de most említésre méltónak se találom őket. Egyszerűen elmúltak, a hozzájuk kötődő szorongással, dühvel, pánikkal együtt, és már nem is értem, miért feszültem rá ennyire kis összeszólalkozásokra.
Alig volt bentfekvő, csupán hárman voltak rajtam kívül, mikor megérkeztem. Tündériek voltak, és bár elsőre rettegtem tőlük, a 17 bent töltött napom végére a szívembe zártam őket. Oké, kicsit vicces volt, hogy egymagamban nyomtam annyit, mint ők hárman együtt véve, és ez az önértékelésemet se dobta meg, de hát istenem.
A napok nem túl szigorú rendszer szerint teltek, de valamennyi megkötés és monotonitás mégiscsak akadt. Erre a rendszerre már tudom, hogy szükségem volt, bár összeszorított fogakkal szoktam bele a pontban 8-10-12-16-18 órakor történő étkezések rendjébe, a foglalkozások rutinjába, a pszichológus felé való (ajánlott jellegű :D) kitárulkozásba. Azt hiszem, ez volt a legnehezebb, hogy meghatározott időpontban, meghatározott keretek között kellett őszintének lennem.
A bent töltött idő alatt két és fél kilót fogytam, bár ebben benne van, hogy elég kevés dolgot voltam hajlandó megenni, de szerencsére nem erőltették (mert a közelében sem vagyok annak az álomsúlynak, ahol már le akarnák nyomni a falatot a torkomon, és jócskán van miből fogynom). Nagyjából így ettem bent:
reggeli - egy szelet kenyér (gluténmentes, 66 kcal körül), margarin (üresen nem lehetett, és úgy voltam vele, hogy inkább ez, mint a vaj, de ezt is lekapargattam, mikor nem figyeltek), sok zöldség (sokáig és látványosan tudtam enni, ráadásul kábé nulla kalória)
tízórai - egy alma vagy banán
ebéd - leves, főételnek glutén- és laktózmentes valami, a húst nem ettem meg, se azt, amihez hozzáért, a köret felét otthagytam
uzsonna - egy alma
vacsora - ugyanaz, mint reggelire
Eleinte nem hánytam, csak aztán hazaengedtek hétvégére, és... binge. Meg stressz. Hajajajjj. Mókás volt. Az utolsó héten már nem nagyon tudtam türtőztetni magam, miután rájöttem, hogy az ebédjeimben rohadt sok kalória van, és hát megoldottam a purgálást. Nem tudom, hallották-e, rájöttek-e az ápolók (*), és mindenesetre a főorvosnőnek bevallottam mindent. Nem kezdett el lebeszélni, nem erőszakoskodott, és ez volt benne a szimpatikus, hogy nem megváltani akart, hanem megérteni.
A diagnózis rám ordította a bulimia nervosát, az emocionális zavart, meg a depresszióra, szorongásra és pánikbetegségre való hajlamot. Már papírom is van róla, hogy nincs minden rendben, remek.
(*)A nővérekkel nem igazán voltak konfliktusaim. Egyszer mondjuk épp békésen szereltem (egy körömvágó ollóval szurkáltam) a nyakláncomat, mikor egyikőjük odajött, nevetett rajtam, aztán két nappal később a nyakamra küldött egy másik nővért, hogy szedje már el tőlem az éles dolgokat, mert önveszélyes lehetek. (Rohadtul megnőtt a lábkörmöm a bent töltött idő alatt, igen.)
Na de. Voltunk "nyaralni" (értsd: lementünk egy napra a nagyanyámék nyaralójába) a családdal, és elég mókás véget ért. Apámra háromszor kellett rendőrt hívni 16 óra leforgása alatt, ezt kétszer én tettem meg. Egyszerűen nem akart minket hazaengedni :D Először bezárt minket a házba, aztán elkezdte ütni az öcsémet. Anyám gondolta, hogy ez nem lesz így jó, úgyhogy összecuccoltunk, és kisebb csalafinta cselvetések után kivergődtünk az utcára, onnan pedig rohantunk a másfél kilométernyire lévő vasútállomásra, miközben apám üldözött minket az autójával. Az állomásra már intéztem a rendőröket, akik megvárták, amíg biztonságban felszállunk. Pesten felvett minket anyám egy szeretője ismerőse, és hazavitt minket. Na igen, de a ház előtt apám már várt ránk, és egyből nekiesett a számára ismeretlen embernek, hogy anyám biztos vele "hentereg" (ki beszél ma még így, istenem). Anyám bemenekült öcsémmel meg velem a házba, és onnan hívtuk régi jó haverjainkat, a rendőröket. Olyan jó volt látni azt az ismerős egyenruhát ;u; *nosztalgia-mód OFF*
Apám meg az ember összeverekedtek, apám ordított, mint a herélt szamár, öcsém sírógörcsöt kapott a fürdőkádban, anyám hisztérikusan rohangált fel-alá, én meg... élveztem az emocionális zavar előnyeit, és nem nagyon éreztem semmit a stresszhelyzet hatására. Végül a rendőrök elengedték apámat, minket ki- és meghallgattak, felvették a jegyzőkönyvet, de nem volt semmi egyéb. Anyám szavaival élve "tőlük aztán meg is dögölhettünk volna". Azért másnap még hívtuk a varázslatos rendőrséget, hogy ugyan, csináljanak már valamit édesapámmal, aki leparkolt a benga terepjárójával a kapu elé, és nem enged ki minket a saját házunkból. Ezt már anya intézte. Tehát ilyen, mikor nyaralunk ^^
(ez az újravágott trailer hatalmas, és jellemzi a családi nyaralásunkat :D)
Voltam Volton (haha), és mivel a társaságom párocskákból állt, akik Strepsilst játszottak egymás torkában, inkább kerestem magamnak új társaságot. A vége a dolognak az lett, hogy egy rakat maszkos/rugdalózós sráccal csápoltam Ákos koncerten. Az ismerkedés hajnaláról [kép] is készült. (Remélem, nem kaptok szívinfarktust a fejemtől. Meg a lábamtól. Te jó isten, mi az a comb ;_; )
Szóval, a lényeg: visszatértem.
És ti tartottatok életben, lányok. Bár nem voltam aktív mostanában, de úgy olvastam a fórumot, mint ezotériafüggő a horoszkópját. Köszönök mindent ♥
