2020. 06. 08.

2.0 - Guess who's back

Sziasztok!
Szóval az úgy volt, hogy hazajöttem végre, kiültem a kertbe a csillagos ég alá (itt vidéken olyan szép az égbolt, hogy azt büntetni lehetne), sőt, talán még egy söröcske is felszisszent, ki tudja; de végül kiszaladt egy ilyen a kezeim közül:

"Születésemtől kezdve igyekszem elérni a teljes nemlétezés állapotát. Gyakorlatom van a NEMben, hiszen az első szavam is az volt, és azóta próbálok nem érezni és nem gondolkodni, mert amikor megtettem, az túl sok volt, túl intenzív, és túlzottan fájó. De nem akarok tovább érzéketlenedni, nem akarok tovább szánt szándékkal butulni. Viszont nem tudom, hogy visszafordítható-e a folyamat: húsz évet szántam rá, hogy éljek, de ne legyek. Azt hittem, mindenki ezt akarja, de rájöttem arra, hogy én nem akarom. És ismét csak a nem - ironikus, ugye? Vissza akarom kapni önmagamat, ami meghalt, amikor megszülettem."

Amint pontot tettem az utolsó sor végére, körvonalazódott bennem, hogy anno '75-ben az írás (na meg az olvasás, amit a beújult depresszió mellett sikeresen elhanyagoltam) jelentette számomra azt a kis pluszt, ami miatt könnyebb volt átvergődnöm a hétköznapokon. Ennek fényében szeretnék újra nekiállni a kicsit bővített témájú blognak. 
Írjatok bátran továbbra is, itt vagyok.

Vigyázzatok magatokra!


Ella

2018. 06. 18.

XLIX.

A tegnap margójáról

- avagy a drog rossz



2018. ‎június ‎17., 23:30 ~~~ "Jézusom, a laptopom totál szét van esve, egyszerre három különböző Jefferson Airplane-számot indított el, ráadásul net nélkül. Oké, hogy be vagyok állva, de nem ennyire, elvégre még most is írok a félig elsötétített nyomortanya-szobámban. Amúgy igazából kurva igényes vagyok magamra meg a környezetemre, csak mivel a társadalom ezt a szabályozott viselkedést várja el, ezért inkább ellenkezem. Gyűlölöm a kimondatlan konvenciókat, a kurva beidegződéseket, és hogy az emberek nem mernek emberek maradni. Muszáj digitalizálnunk az érzelmeinket is? Egy-egy kurva emojival kellene kifejeznem, hogy mennyire szeretem vagy gyűlölöm a másikat?Szánalmas. Elkorcsosodtunk, te is, én is, mindenki. Nincsenek érzelmeim, vagy legalábbis azt szeretném, hogy ne legyenek.És most... bűntudatom van miattad, ______. Kibaszottul szeretlek, jobban, mint kéne, és kurvára pofára fogok esni. De hát vissza ne tarts, isten őrizz. Amikor leírtam neked tegnap, hogy „nem szeretsz te engem”, azt teljesen komolyan gondoltam. Neked csak a státusz kell, a szimbólumként megjelenő jó nő, a style… kapd be. Az életem, a lelkem, az egészségem, mindent odadobtam azért, hogy úgy nézzek ki, ahogy. Szerinted a kurva genetikám miatt vagyok 50 kiló? Mert nem, képzeld, nem az atyaúristen adta  nekem ezt a testet, hanem én formáltam éhezéssel, hányással, ájulásig való edzéssel, álmatlan éjszakákkal, cigivel, alkohollal, droggal. És mindezt miért... hogy megfeleljek a körülöttem lévőknek? Jézusom, szánalmas, amit csinálok. Ki a faszt érdekel mások véleménye? Csak azzal kellene törődnöm, hogy magamnak elég jó legyek.Én úgy szeretlek téged, ahogy vagy, a kurva életbe. Erre rohadtul rá fogok baszni, de hát mindegy, megesik a legjobbakkal is, pláne velem.Kurva laszti, te jó ég. Szanaszét vagyok. Kattog az állkapcsom, kimered a szemem, remeg minden porcikám, jaj. Soha többet ilyet, végeztem a szintetikával, társaságban ezt nem játszhatom be. Hihetetlenül megalázó lenne. Nem azért a két fillérért, mindent ki akarok próbálni, de lehetőleg egyedül – csak hogy tudjam, hogy semmiről nem maradok le. (...) Mi faszért akar ide mindenki akkor bejönni, amikor szarrá vagyok ekizve? Egy rakat kamuindokkal ráadásul. Tuti levágták, mi a helyzet, na de mindegy, faszom az egészbe. Legalább be lehet zárni ezt a rohadt ajtót."


Nos, igen. Mit mondhatnék? Az utóbbi időben szét vagyok esve minden szempontból. Hozzám szólni nem lehet anélkül, hogy elsírnám magam vagy dührohamot kapnék, de ez volt az évvégi nagy fogyásom ára, amit most kíméletlenül behajt rajtam a szervezetem. Bárhonnan is nézem, 13 kilót fogytam egy hónap alatt. Ennek nagy része nyilván víz- meg kajasúly, az intenzív mozgás számlájára 2-3 kilót írhatok legfeljebb, a maradék súlyveszteség meg annak köszönhető, hogy a napi szintű ivászat és/vagy narkózás hatására a testem nekiállt fölzabálni önmagát. 
Gyűlölöm ezt az egészet. Nem tudom, hogy a fogyás hatására-e, de egészen eltorzultam: lóg a bőr az arccsontom alatt, be van esve a szemem, hullik a hajam, mély ráncok húzódnak a szájam sarkától az orromig, tele vagyok pihés szőrrel és sosem múló zúzódásokkal. A testszagom a legrosszabb, egyszerűen kibírhatatlan, napi kétszer kell fürödnöm és többször dezodoroznom ahhoz, hogy ne legyen olyan savanyú szagom, mint egy oszló hullának.
Gyönyörű. De... a parfüm elnyomja a testszagot, a szőrt le tudom borotválni, a zúzódásokra alapozót tehetek, az arcomat krémezhetem, használhatok hajlakkot, vad sminkkel emelhetem ki a szememet - és máris közelebb kerülök a hibátlansághoz. Bár a tökéletesség az én paramétereimmel nyilván elérhetetlen, de azért próbálkozom.


2018. 01. 22.

XLVIII.

Valaki radírozzon ki engem


Filmet néztünk órán. Pörögtek a képkockák, szólt a zene, csattantak a párbeszédek, aztán jött az elengedhetetlenül meghitt erotikus jelenet – nekem pedig korogni kezdett a gyomrom. A hang hosszú volt, panaszos és követelődző. Mindenki nevetett, nevettem én is, majd mikor senki sem figyelt, gyorsan beleöklöztem a hasamba. Nem korgott többet.
Vicces, milyen szórakoztatónak találták a többiek, hogy egész nap csak egy almát ettem.
Előtte 4 napig fastoltam.
A barátnőm azt mondta, hogy „gizdábbak a lábaim”, majd arra terelte a témát, hogy ő mennyit fogyott, és hogy mindenki aggódik érte. Megmutatta, mennyire be van esve az arca. Aggódok érte én is, de ez iszonyatosan fájt.

Nem bírom elviselni magamat.
Remeg rajtam a kibaszott háj. Érzem, amikor sétálok, amikor gesztikulálok, amikor buszon ülök. Éget, feszít, lötykölődik. Undorral tölt el. 
Áttetsző akarok lenni testileg-lelkileg.
A lelki része kezd sikerülni. Az emberek elfeledkeznek rólam és magamra hagynak, egyre kevesebben és kevesebben vesznek körül. Semmit rosszat nem tettem; egyszerűen túl sok energiát igényel másoktól az, hogy mosolyt csaljanak az arcomra. 
Ha van is mosoly, nem igazi: zavart, elnagyoltan felmázolt, üres, megfelelni vágyó. 

Csak el akarok végre tűnni.


~*~

Tegnap megint túl sok gyógyszert szedtem be. Újabban ez a hobbim, vagy mi: kiszórok a tenyerembe egy rakat bogyót, csak úgy érzésre, ahogy más a cukorkát szokta, és egyszerre beveszem. Hol több, hol kevesebb, de ahhoz sosem elég, hogy kárt tegyen bennem. 
Nem küzdök érte, hogy meghaljak, de elkerülni sem próbálom. Beveszem, amit gondolok; akkor megyek át az úton, amikor akarok; nem eszek és nem alszok, mert időpocsékolás; kerülöm az új élményeket, mert ki szeretnék irtani az életemből mindent, ami maradásra ösztönözne. Csak el akarom engedni ezt az egészet, az akarást, a szeretetre vágyást, az érzelmeket. 
Csak létezni szeretnék. 
Néha még azt sem.

Azt hiszem, az ilyenekre mondják, hogy kis igényű.



~*~






"Never had a dream this lonely
Where did everybody go?
Never had a dream this dark
Wake me up!
Please make it so!
Never had a broken spirit
I cannot let this world go
Never had a broken wing
How do I fly?
I do not know!"

2017. 11. 19.

XLVII.

Here we go again


Közel egy éve nem írtam egy betűt sem a bloghoz, pedig naponta eszembe jutott, hogy mi lehet veletek. Jól vagytok-e vajon? Gyógyultok-e?
Eltűnésem részét képezte, hogy miután félnapnyi folyamatos binge/purge után összeestem a balatoni nyaralónkban, elhatározásra jutottam: abba kell ezt hagynom.

Néztem magam a tükörben, a zúzódást az oldalamon, a kilógó bordák között megbújó hájfodrokat, és arra gondoltam, hogyha tovább folytatom ezt, akkor pár héten vagy hónapon belül kipurcanok. Na, nem mintha ezt olyan rettenetesen bántam volna, de mégsem akartam ilyen ocsmányul átvándorolni a másvilágra. Szóval abbahagytam a hányást – vagyis inkább ritkítottam – egy ideig. Bár magát a tettet vissza tudtam fogni, a gondolataimon nem tudtam változtatni, és ott zúgott, ott őrjöngött bennem minden étkezés után a késztetés, hogy mindent kihányjak. Kiutat kerestem, ami eltereli a figyelmemet az éjjel-nappal sugdolózó árnyakról. Így találtam rá anyám altatóira, amikre rövid időn belül ráfüggtem. A nyár fele így telt el, tompán, félálomban, javarészt érzések és gondolatok nélkül. Aztán egy idő után már nem volt elég két-három szem, és már csak úgy tudtam elaludni, hogy átlagolva 8 altatót vettem be 4 fájdalomcsillapítóval.
Aztán elfogyott az altató, én pedig rátaláltam a keresztapám kis gyógyszeres dobozkájában a morfiumra, amivel remekül megbarátkoztam. Egyszer sikeresen majdnem ki is nyírtam magam egy barátnőmmel, akivel piásan úgy gondoltuk, hogy egy szem, majd még egy, majd még egy, majd még egy nem árthat belőle. Hát, ártott. Másnap ő a Széll Kálmántól az Örsig vezető utat úgy tette meg, hogy megállónként le kellett szállnia a metróról hányni, én pedig hajnalban hánytam kétszer, de a szervezetem egyébként egész jól bírta előző esti faszságomat, mert már hozzászoktattam ahhoz, hogy egy önpusztító idióta vagyok.
De ezen is túllendültünk valahogy, amin segített, hogy a morfium elfogyott, mikor nyár közepén bevettem belőle az utolsó pár szemet másfél doboz fájdalomcsillapítóval. Nem konkrét öngyilkossági kísérlet volt, bár lehet, hogy van, aki annak nevezné… mégis csak annyi zakatolt a fejemben, hogy miért ne? Nem akartam meghalni, de az sem izgatott túlságosan, hogy mi van, ha nem kelek fel többé.
A szervezetem azonban ezt is legyűrte.
Mindeközben márciustól masszívan ittam, heti 3-4 délután biztosan megtalálható voltam valami szar, olcsó kocsmában. Ezt a nyári gyógyszerezésekig bírtam, onnantól kezdve a pia+gyógyszer kombótól besokallt a szervezetem, és egyre sűrűsödtek a képszakadások egy-egy görbébb este megkoronázásaként. A csúcspont az volt, amikor a megfelelő emberekkel kezdtem barátkozni, és júliustól hozzájutottam egyéb szintetikus dolgokhoz is, de basszus, őszintén szólva azok ártottak a legkevesebbet.
Tehát így próbáltam Alice-ként átvergődni a ragacsos, hányásszagú valóságból Csodaországba, több-kevesebb sikerrel. A purgáláshoz kötődő függőségem lecseréltem valami sokkal szerteágazóbb függőségre – az addiktív feledésre.

Sok hibát követtem el, sok kárt tettem magamban, és sok pozitív tulajdonságomat veszítettem el az utóbbi egy évben, de valahogy mégis megértem októberben a 18. születésnapomat. Elhatároztam, hogy elég volt ebből. Nem tehetem tönkre a saját életemet!
Leálltam a gyógyszerekről (nem volt nehéz, mert mind elfogyott) és egyéb drogokról (nem volt nehéz, mert a pénzem is elfogyott), és levágattam a hajamat az új kezdet jelképeként (mily’ klisés, oh). Még dolgozni is elmentem, aztán a pénzből megint inni kezdtem, de már kicsit kontrolláltabban – már csak pénteken és szombaton szoktam kirúgni a hámból. De abban a pillanatban, hogy elhagytam a tudatmódosítókat, a hányásra való inger visszatért, még kínzóbban, még marcangolóbban, mint valaha. És mivel kedves Ellánk egy jellemgyenge barom, akkora csattanással estem vissza a bulímiába, hogy szinte visszhangzott.
A „nem hányok, inkább máshogy teszem tönkre magam”-időszakom alatt 65 kilósra híztam. Ha tükörbe nézek, sírhatnékom van. Az utcára alig bírok kimenni, egyszerűen rettegek a gondolattól, hogy mások láthatnak, és ezáltal lehetőséget kapnak arra, hogy véleményt formáljanak rólam. Gyűlölöm, hogy feszül rajtam a nadrág és remeg rajtam a háj, hogy mindenki mindenhol néz, mindenki BÁMUL, és ott van a szemükben a megvetés.
Talán csak paranoiás vagyok.
Talán nem.

Mindenesetre most el kell szívnom egy cigit, mert már attól gyomron vágott a szorongás és a pánik, hogy csak eszembe jutott, minek láthatnak mások.




Ma még jelentkezem.

2016. 12. 12.

XLVI.

Csak csendben


(Ebben a bejegyzésben megemlítem, hogy problémáim vannak a szexuális identitásommal – ha valakit ez a téma taszít, vagy egyszerűen nem érdekel, az csak simán ugorja át.)


csak csendben csak halkan hogy senki meg ne hallja 
csak csendben csak halkan hogy senki meg ne hallja 
csak csendben csak halkan  hogy 
SENKI MEG NE HALLJA 
h o g y    s e n k i    m e g    n e   h a l l j a


A szennatea nyúlós gőze bizsergeti az arcomat.
(Én kérem csak azt fogadtam meg, hogy nem hányok – egyéb önkárosító tevékenységek befejezéséről nem esett szó, és nem is fog.)
2 dl víz + 2 evőkanál szenna + 10 óra hatóidő = üresség

Fájni fog, de a tisztulásnak ára van.
Néha nosztalgiázva előkeresem a régi képeimet, amik a pszichiátrián készültek (nem most nyáron, hanem még azelőtt… mikor vékonyka voltam). Amúgy elég durva a teli szájjal mosolygós, viháncolós képeket nézni, tudva, hogy hol csinálták őket. 
Lesokkoltam, mikor megláttam, hogyan ölelkezünk az első szerelmemmel. Nem emlékeztem rá, hogy ő is meg lenne örökítve, pláne velem.
Oké, gyerekszerelem volt, nem is kicsit, de na, a valódiságát attól még nem lehet tagadni. Akkor még nem fogtam fel, hogy egy lányhoz vonzódok: csak rajongtam érte valami érthetetlen, gyermeki örömmel, lestem minden mozdulatát, és apró, rezgő kis gombóccá zsugorodott a gyomrom, valahányszor hozzám ért. Két évvel volt idősebb nálam. Fogalmam sincs, mi van vele. Anorexiával volt bent (és a bőre fel volt hasogatva a karján, az oldalán, a törékeny bordák vonalán).

Ezt le kell írnom… Nem tudom, mi vagyok. Meg voltam róla győződve, hogy hetero. Aztán, miután először csókolóztam lánnyal, arról, hogy biszex. Aztán arról, hogy pán, mert szerelmes lettem egy transznemű fiúba. 
De most nem tudom, mi van. A fiúk egyáltalán nem érdekelnek. Megszokásból ujjongok, ha meglátok egyet-egyet, lelkendezek a barátnőimnek, hogy ajjjjúristendehelyesbazdmeg, de csak azért, mert elvárásnak érzem. Tettetnem kell, hogy az vagyok, amit elvárnak. 
Ez pedig szétszed belülről.
Az utóbbi három-négy évben egyetlen fiú volt, aki tetszett, de kezdek rájönni, hogy talán csak szerettem - baráti alapon. Talán annyira akartam, hogy érdekeljenek a fiúk (kvázi „normális” legyek, és ezt most hatalmas idézőjelekkel képzeljétek el), hogy inkább rávetítettem ezt a vágyamat. Nem tudom. Az biztos, hogy most nem érdekelnek, hanem egyszerűen undorodom és félek tőlük, ráadásul mélységesen lenézem őket (alaptalanul, és elég alja ember vagyok, hogy így általánosítok, de mentségemre szóljon, hogy a barátnőim fiújaival mindig kedves és korrekt vagyok, mert 100%-ig biztonságban érzem magamat tőlük). 
Azt meg már inkább nem is keverem ide, hogy egy nagy érzelmi nulla vagyok. Ehh.


Amúgy ma névnapom van (Gabriellának hívnak – igen, ebből jött az Ella, rém kreatív, tudom), ami annyit tesz, hogy tortázgatunk… hányni nem fogok, nem vagyok hajlandó, de megpróbálom elsumákolni az evést, és holnap mindenképpen fastelek.
Még 5 kilót le kell adnom 19 nap alatt.
(Álmodik a nyomor :”D)
174 cm/60 kg

Kitartást, lányok!

2016. 12. 11.

XLV.

2016.12.11.


A saját anti-thinspom vagyok. Csak ülök a konyhában üresen – végre tényleg üresen, ebben a rettenetes hónapban először -, nézem a mozarellát, a sonkát, a ketchupot, a tortaszeletet, a joghurtot, a halomba hordott ételek mocskos kánaánját, és legszívesebben felgyújtanám az egészet. Hadd lobogjon, hadd szikrázzon, hadd érjenek a lángok a mennyezetig!

Nincs kísértés. Most nincs. Már a gondolattól rosszul vagyok, hogy hozzáérjek bármelyikhez is, pláne hogy a számba tegyem. Mindig az jut eszembe, milyen gusztustalan is az evés, nem csak akkor, ha én teszem, hanem ha bárki más. Láttatok már olyan embert enni, aki a bánatát ételbe fojtja? Láttátok, hogy zabál? Hogy tömi a szájába zsírtól csillogó, húsos ujjaival a mócsingokat? Hallottátok, hogy hörög és szuszog? Hallottátok a csámcsogást, az izgatott és mohó nyeldeklést? Figyeltétek, hogy fullad bele az ételbe, ami ellepi belülről, apró gócokba csomósodva hullámzik feszülő bőre alatt, és csak arra vár, hogy kirobbanhasson onnan?
Éreztétek már ti magatokat ennek a visszataszító embernek?
Aki igen, az nincs egyedül; én is voltam így megszámlálhatatlanul sokszor, de akkor még nem tudtam leállni, csak zabáltam-zabáltam-zabáltam, a hűtő fényköréből a kamra piszkos-feketéjébe zuhanva. De most… nem tudom. Valami elmúlt. Nem bírok ránézni se az ételre, és annak a gondolata is megijeszt, hogy hányjak. Mert igazából csak magamat bántom vele, és semmi, de semmi értelme, mert amit a számba veszek, az már a részemmé válik, hiába hányom ki. (És még csodálkoztam, hogy hogy a faszba lettem 62 kiló... hát így, a hányások és a falásrohamok csapdájába zuhanva.)

Plusz egy barátommal egyezséget kötöttünk, szóval ennek értelmében nekem a hányás nemcsak ion-, hanem anyagi veszteséggel is járna. Én meg iszonyat spúr vagyok, tehát a barátom megtalálta a gyenge pontomat :D Ugyanakkor elég szomorú, hogy a pszichológusok és pszichiáterek és tanácsok és szavak és üvöltözések mind hidegen hagytak, de egy fogadás ilyen hatással volt rám, hogy 12.07. óta „tiszta” vagyok.

Tegnap amúgy ritka hülye voltam, mert reggel ledöntöttem egy kis szennateát, gondolva, hogy úgyis egész nap otthon fogok depressziózni. Aha. Hát nem. A barátnőm rávett este, hogy ne sírós zenéket hallgassak világfájdalmas arccal, hanem igenis szedjem össze magam, és mozduljak ki, szóval pofákat vágva, de elmondhatatlanul hálásan elmentem vele egy koncertre. 
Japp, csak a szennatea meg úgy gondolta, hogy pont a legnagyobb tombolás közepén óhajt működésbe lépni, így hát kiverekedtem magam a mosdóba. Félúton elkapta a karomat egy srác, és a legragyogóbb kanvigyorát felvillantva megkérdezte, hogy „hová ilyen sietősen, Hamupipőke?”, de én csak bájosan rápillogtam az „eresszvécérebazdmeg”-nézésemmel. Szúrós tekintetem nem veszített erejéből a szenna megpróbáltatásai ellenére, így elengedett az úriember (khm).
Amúgy nagyon jól éreztem ezt az apró kellemetlenséget tekintve, és igazán örültem, hogy a barátnőm nem hagyott otthon punnyadni.

Na, befejeztem csodálatos életem taglalását, inkább áttérek a terveimre:
55 kiló január elsejéig. Tudom, elég meredek, saccperkábé 6 kilót kellene leadnom ennek eléréséhez, de mivel van miből fogynom, talán van esélyem. 
Lila haj. Az isten szerelmére, ez már igazán sikerülhetne, de eddig csak bordós-padlizsános árnyalatokat tudtam a fejemre szenvedni. Most viszont megyek majd fodrászhoz névnapom alkalmából, aki remélhetőleg meg tudja csinálni nekem ezt.
Fül kibaszatása. A helixet körülbelül két hete megcsináltattam (nem vérzett, nem gyulladt be – nagyon durva), de még szeretnék a fülcimpa alsó részébe két lyukat szúratni. Ezzel karácsonyig meg szeretnék lenni.
Nem megbukni. Semmiből. Főleg kémiából, fizikából és matekból (nagyon megy nekem ez a reál, hát igen). 

Rövid távon (=januárig) ennyi is lenne, most pedig lelövöm magam, mert holnap korán kelek. Kitartást mindenkinek, és jó éjt! <3 

2016. 11. 23.

XLIV.

Sirámok


Nem tudom, mi a baj velem. Annyira szeretnék mindent jól csinálni, kedvem és motivációm is van hozzá, de amint hazaérek, ezek mind elvésznek (dik, de költői itt valaki). 
Változtatnom kell a dolgok alakulásán.
Nem is „kell”, azt hiszem – csupán lehetőségem van rá. Kitaláltam valamit. Megpróbálok minél kevesebb időt itthon tölteni, hátha ez segít. Az elképzelés szerint egy sajátos napközi keretében bent maradnék tanítás után a suliban, megírnám a leckét, tanulnék, melegednék, ilyenek, és csak 6-7 körül mennék haza, otthon pedig (miután bepakoltam másnapra és lefürödtem) egyből aludnék.

Amúgy azt hiszem, megtaláltam a legfőbb célom, pontosabban újra felfedeztem: gyerekkori nagy álmom, hogy újságíró legyek. Csak valamiért ezt elfelejtettem, és a jövőm helyett elkezdtem a hányásnak és a feladatok alól való kibújásnak élni, ami valljuk be, nem valami célravezető, ha amúgy az ember kezdeni akar valamit magával. 
Tehát nem akarom feladni ezt az álmom, ebből pedig egyenesen következik, hogy küzdenem kell érte, ami kétségkívül megerőltető tevékenység. De hát ez van, valamit valamiért. A döntés az enyém, hogy ebbe fektetek energiát, vagy az önhánytatásba.
Igen, ezek az én saját elhatározásaim. Ideje felfognom, hogy nem csak úgy történnek velem dolgok, hanem az én (jobb vagy rosszabb) döntéseim eredményeként. 

Mondjuk néha elhagy ez a nagy életkedv, és csak az jár a fejemben, hogy értéktelen vagyok, egy apró porszem. Ezeket a gondolatokat ki kell irtani. Nem visznek előrébb, nem tesznek többé, jobbá, csak körbefonnak és magukba húznak, mintha egy húsevő növény tüskés indái lennének, és mire észbe kapsz, nem marad belőled semmi, csak egy lecsupaszított csontváz a sötét, unott szemüregeivel. 
Bolyonghatunk kedvetlenül a nappalok és az éjszakák közti résben, de mi értelme, ha helyette tehetünk valami olyat, amit szeretünk? Miért változtatjuk magunkat elfeledett szellemekké, vergődő vadakká, gyámoltalan gyermekekké, mikor bátrak is lehetünk? Az életkedv szerintem nem jön magától, ezt ugyanúgy magunkban kell feléleszteni, mint a lehangoltságot. Minden emberben óriási akarat van: aki ezt arra fordítja, hogy mindenkit elmarjon maga mellől, az ennek az ellenkezőjére is képes. Erre mindig emlékeznünk kell.