Helyzetjelentés

 Sziasztok, Kedvesek!

    Egy hete itt lapulok a Balaton északi partján, próbálván összeszedni magamat. Csendes kisváros ez, igazán regénybe illő: tudjátok, egyszerűen halott a táj, halottak a boltok, halottak az utak, mindenre rátelepszik a télszagú csend, és összepréseli önnön nyomasztó súlya alatt. Ám ez a halotti némaság csak az első pillanatokban-órákban olyan, amilyen, mert amint az új jövevényt és a minimális felbolydultságot megszokja és elfelejti a természet, minden visszatér a maga színes-szagos, zajosan is  sokrétű kerékvágásába.

    A telek körülbelül kétszáz méterre van a parttól. Ez mindösze azért érdekes (tekintve, hogy a Balaton az elmúlt húsz-harminc év alatt égbe törő fák miatt nem látszik), mert a vadak is a parton vannak, viszont este az erkélyről hallgathatom a kis vaddisznók elcseszett pulykakakaséhoz hasonlatos rikoltozását. Igazából nem kötöttem volna össze a hangeffektet a malacokkal, ha nem körülbelül tőlem tizenöt méterre húzott volna el egy, miközben a kutyámat sétáltattam. A legszebb az egészben, hogy Liza hozzám hasonlatosan szereti kerülni az ilyen típusú bajt, úgyhogy nem állt neki ugatva keménykedni, hanem mindketten riadt egyetértésben kezdtük csipkedni magunkat a hazafelé vezető úton. A gyávaság időnként nem szégyen, hanem kifejezetten hasznos, pláne, ha a háttérben anyakoca sejthető. Valószínűleg rémületünkön nem segített a pesti-, illetve agglomerációi múlt, mert bár a mostani otthonunk előtt is rohangásznak a fácánok meg az őzek, eddig még sosem éreztük magunkat valami elfuserált Horror Bambiban, ahol minden bokor mögül veszély - meg anyakocák - leselkednek.

Ha már így szóba kerültek a disznók, azt hiszem, ki kell emelnem az itteni tükröket, amikben nem tudom nem megpillantani magamat. Igazából az egész ház egy nagy tükör, minden helyiségben van legalább kettő, és ez se a paranoiámon, se a testképzavaromon nem segít, de ez azt hiszem, érthető. Egy ideje stagnálok - csak az alkohol szokta ide-oda moccintgatni a súlyomat -, ennek ellenére itt mintha minden órában minden tükör mást mutatna rólam. Nyilván nem újdonság, hogy a fejem torzítja a valóságot, de ez egy egészen új szint :') Ennek ellenére igyekeztem enni, egyrészt mert Liza igényli a sütött-főzött ételmaradékot (bár a tápos bogyóitól egészen zavarbaejtő módon függ), másrészt meg mert alapjáraton véve a vizsgákra való felkészülés címszavával fémjelezve jöttem le ide, szóval igyekezetem tenni a tompaság ellen, amennyire tudtam. Nem mondom, hogy életem legsikeresebb félévét zártam az egyetemen, de amelyik tárgyakat teljesítettem, azok négyesek meg ötösök lettek, amelyikeket meg nem, azokra meg majd visszatérek később. Mostmár azt hiszem, borítékolva van, hogy csúszni fogok egy évet, de talán ez még nem a világvége. Én nem tudom, hogy a szűk ismeretségi körömön kívül ki hogyan éli meg ezt az online oktatás-dolgot, de számomra borzasztóan életidegenné teszi az egész oktatást meg az emberközi kommunikációt. Azt se tudnám elképzelni, hogy miképp tudnék hatékonyan értekezni mondjuk egy pszichológussal online felületen - a kineziológus, akihez járok, felvetette, hogy beszélhetünk WhatsAppon is, de egyből elvetettem az ötletet, és inkább kivonszoltam magam Szentendrére, minthogy teljesen leblokkoljak online. Egyszerűen olyan, mintha tompítanák a szellemi képességeimet ezek a felületek, burkot vonnak az agyamra és elvágnak a gondolkozástól. Egyébként mintha a tanáraimon is ezt tapasztalnám: kedvenc példám, mikor online vizsgán a szóbeliztető tanár saját kezűleg írt könyvéből idéztem válasz gyanánt, majd megkérdezte, hogy honnan szedtem ezt a sületlenséget. Mondjuk régen írta, szóval lehet, hogy azóta tényleg ilyen gyökeresen megváltozott a véleménye és a gondolkodásmódja, bár valahogy kétlem.

    Van még egy oka annak, hogy most itt vagyok ebben az eldugott kisvárosban, ez pedig a párkapcsolatom - amit nagyon nem tudok hová tenni magamban az utóbbi időben. Tudom, hogy rengeteg hibát elkövettem én is, szeretethiányos, ragaszkodó/akaszkodó kis geciként tudtam viselkedni, de a barátomnak is voltak hibái. Ennek ellenére azt veszem észre, hogy míg én próbálok javulni és fejlődni, addig ő egészen hátradőlt ebben a szituációban, kvázi belekényelmesedve a bűnbánatomba. Kezd elegem lenni ebből, meg a szerencsétlen kettősségből, hogy hol egy nárcisztikus, toxikus kis izének látom őt, hol az ikerlelkemnek, hol pedig egy alapjáraton véve jólelkű, de szar kötődési mintákkal és megküzdési mechanizmusokkal rendelkező valakinek. Valószínűleg ez utóbbi lesz a befutó feltételezés, de míg a racionálisabb részem ezt belátja, addig az érzelmeim egyik végletből zúgnak-csapódnak át a másikba. Egyszerűen túl intenzívnek érzem az érzéseimet, a reakcióimat, önmagamat, őt pedig mindehhez képest érzéketlennek. Faszom, amennyit  utánaolvasok a témának, lassan doktorálhatnék belőle. Jó, nem, viszont azért bőven művelem magamt; de minél többet olvasok bizonyos dolgokról, sémákról, annál inkább úgy érzem, hogy nem vagyok képes tisztán látni vele kapcsolatban a valóságot, csak kivetítem rá az ilyen-olyan prekoncepcióimat, és ezeknek rendelek alá mindent, amit csinál, ez pedig baromira veszélyes. Persze nem segít, hogy úgy érzem, sokszor ő is manipulál, de az a nagy helyzet, hogy manipulálom én magamat is elégszer, ezzel több kárt okozva.

A barátaimnak már nem merek beszélni a kapcsolati dolgainkról, mert dühíti őket, hogy hagyom magam bántani és kihasználni. Teljesen megértem, és igazuk van, én is dühös lennék a kezdeti kétségbeesés után, ha azt látnám, hogy egy barátnőm nyakig benne van a szarban, még tudja is, de ahelyett, hogy kimászna belőle, inkább csak lötyögteti. Nem akarok se nekik, se másnak, se magamnak csalódást okozni, de azt hiszem, kivitelezhetetlen mindenkinek a boldoggá tétele. Sokáig nem akartam ezt elfogadni - nem tudom, naiv voltam-e, vagy hülye -, de talán itt az ideje. Kérdés, hogy képes vagyok-e rá, hogy ne a saját boldogságom kárára tegyem boldoggá a többieket. Nem tudom, menni fog-e, mivel jelenleg ez történik: a barátaim előtt hallgatok a szarságokról, a barátomtól meg minden szart eltűrök. Ennek nem így kéne lennie, és nem értem, miért nem állok már a sarkamra: ha egy barátnőm lenne abban a helyzetben, mint én, két kézzel ráznám meg, hogy ébredjen fel végre ebből a rémálomból, mert jobbat érdemel ennél - de magammal szemben nem tudom ezt megtenni. Igazából a legnagyobb visszahúzó erő számomra az, hogy nem tudom, amit gondolok, valóságos-e. Vajon tényleg gonoszkodik? Nem reagálom túl? Vajon tényleg szeret? Nem csak ámít? Vajon csak kihasznál? Vajon én ajánlom fel magam kihasználásra? Túl sok a kérdés, ő nem ad válaszokat, én meg mindent túlgondolok. Lehet, hogy hagyni kéne a francba az egészet, de szeretem, és épp ezért nem akarom sutba vágni a kapcsolatot, de azt érzem, hogy felőröl ez az egész. Ennek ellenére mondjuk fejleszt is, sokkal átgondoltabbnak érzem a párkapcsolaton belüli viselkedésemet, mint amilyen egy évvel ezelőtt volt. Bár felmerül a kérdés, hogy jó dolog-e, ha a kapcsolatodban minden lépésedet és azoknak a lehetséges kimenetelét is át kell gondolnod.

Vigyázzatok magatokra! 💗