XXIX.

Fast pls 

"Csak két nap van az évben, mikor semmit sem tehetsz. Az egyik a tegnap, a másik a holnap." ~ Tendzin Gjaco

Nohát. A nagymamám sajnos nem támogatja a nem evéshez kapcsolódó terveimet, szóval tegnap délután belém erőltetett 5 x 44 kcalt kekszek formájában. Ez egy igen lehangoló tény, mert egyébként büszke voltam magamra, hogy egész nap nem zabáltam, erre tessék. DE ma senki sem állíthatott meg, és ennek megfelelően meglepően rendben ment minden. Kicsit hányingerem van, mondjuk hogy mitől, arról tippem sincs, de mindegy... már megszoktam a testem indokolatlan hisztijeit.

Holnap folytatom a fastot, de elhagyom a kávét, és tényleg csak vizet veszek magamhoz egész nap. Talán azt se. Tudom, kellene, meg nem akarok elájulni, de csomószor elfelejtek inni (és aztán csodálkozom, hogy teljesen ki vagyok száradva, mert ennyi eszem van). Bárcsak enni felejtenék el így!

Mókából összeszámoltam, hogy hány kalóriányi édességet utasítottam ma vissza. Az eredmény 1119 kcal lett, és ez a szám egyszerre rettent meg (mert mi lett volna, ha magamba tömöm?) és tölt el békével (amiért nemet tudtam mondani). Édes istenem, szívem szerint soha többé nem ennék semmi cukrosat, mert csak elsorvaszt belülről, de tudom, úgysem bírnám ki a hiányát.

Ma beújítottam két 2 kilós súlyzóra, holnap kipróbálom őket. (Értsd: holnap tőből letépem velük a karom. Mármint tényleg.) Konkrétan alig bírtam kivonszolni őket a boltból, a biztonsági őr nézett is rendesen, hogy mitől lett rákvörös a fejem. Megkérdezte, minden rendben van-e, és a segítségét is felajánlotta az a tündérbogyó, de én csak rásziszegtem (azt akartam mondani, hogy áhh, köszönöm, gond egy szál se, csak épp kurvára nem kaptam levegőt az erőlködéstől), és kierőszakoltam magam az üzletből. Aha, és én ezekkel a kínzóeszközökkel súlyzókkal akarom végigcsinálni ezt a tornát. Bájosan naiv elképzelés. Olyan... jellemző :D

Annyira, de annyira boldog vagyok, hogy kevesebbet mutat a mérleg (58.1 kg). Egy gonosz kis hang azt suttogja a fejemben, hogy ennek ilyen szinten örülni beteges, de nem veszek róla tudomást. Nem vagyok hajlandó. Pont. Még ha izomból is fogyok, nekem most az se számít, csak könyörgöm, csökkenjen a súlyom, amivel a földet nyomom. Amúgy nem hiszem, hogy salakanyag távozása miatt  fogytam, mert tegnapelőtt szennateával nagytakarítást csináltam, szóval ez csak izom + zsír mínusza lehet (könyörgök, istenem, add, hogy így legyen).

Mikor a kitárt hűtő előtt álltam, felmérve, hogy mit zabálhatnék fel, emlékeztetnem kellett rá magamat, miért is csinálom ezt az egészet. Persze, vékony szeretnék lenni, karcsú, sovány, törékeny, gyönyörű, felemelően szép, de ezen túl... mi hajt? Mi motivál? Kinek akarok bizonyítani? Miért?
Rájöttem, a nagy helyzet az, hogy egyedül magamnak kell megfelelnem. Méricskélhetem a combom méretét az anyáméhoz képest, összehasonlíthatom a testünket, rákenhetek mindent - a megfelelni vágyást, a darabjaira tört kitartást, a meghasadt fegyelmet, az önutálatot, az undort, a rettegést, a paranoiát, a bizalom hiányát -, de semmi értelme. Nem kell okokat és kifogásokat keresnem, csak tennem a dolgomat, nem törődve mások véleményével, mert semmi köze hozzá a Szembe-szomszéd Unatkozó Mari Néninek, hogy mit, mennyit, és hogyan eszek. Ha az lenne a döntésem, hogy felhizlalom magam 90 kilóra, abba sem pofázhatna bele, mert ez az Én Testem, és azt csinálok vele, amit akarok. Ha lerombolom, ha újraalkotom, ha beljebb húzom vagy épp kitolom a határait, azok is mind a saját döntéseim, amik iránt felelősséggel tartozom, mert megmásíthatatlanul az enyémek.

Szóval, a kérdés: miért csinálom? Magamért. Mert a testem az enyém, birtoklom, és azt tehetek vele, amit gondolok. Úgy döntöttem, hogy kihozom belőle a maximumot, mert ki tudja, lesz-e erre lehetőségem egy következő életben. És ezért most abba kell hagynom a picsogást, az anyámra való ujjal mutogatást, és felszegett fejjel végig kell mennem az úton, amit kijelöltem magamnak. Nem majd holnap, nem majd jövő héttől, hanem MOSTANTÓL, mert se a múltban, se a jövőben nem élek, egyedül a jelenben, ebben a kibaszott pillanatban, amikor leütöm a mondat végére a pontot.