XLII.

Függőség

Zúg a szoba, zúg a ház. Nem merek bemenni a fürdőszobába; áll a hányás a kádban, felragad a zöld csempére, összekeveredik a véremmel.
Túlzottan erőltettem most, ezért sebesek a bütykeim, és az ujjam tövén horzsolások sötétlenek. Ahol a csontomra ütöttem, árnyékként húzódnak a foltok.

(A kedvenc színem a piros és a lila. 
A vér piros.
A zúzódás lila.)

*

–... és tudsz hozni pillecukrot? Kérlek. – Belecsimpaszkodom a telefonba. Anya a vonal túlsó felén hallgat, csak a rádió sustorog.
– Persze, kicsim.
– És csokit? Meg müzlit. Tudod, azt a kesudiósat.

Csönd, csönd, csönd a válasz, aztán egy megadó sóhaj: igen, kicsim. Persze, kicsim. Hozzájárulok a szívrohamodhoz, kicsim.

*

Abba kellene hagynom ezt az egészet, de nem megy. A függője vagyok a kontrollálatlan zabálásnak, amibe beleadhatom minden dühömet, félelmemet, önutálatomat, és függője vagyok annak a hihetetlenül üres érzésnek, amit hányás után érzek. Mert mondhat nekem bármelyik pszichiáter, bármelyik barát, bármelyik családtag bármit: fantasztikus tisztának lenni.

Sorra mondom le a barátaimmal a találkozókat, hogy ennek a függőségnek élhessek. Hogy megéri-e? A csípőből rávágott válasz a NEM kéne, hogy legyen, de őszinte leszek: fogalmam sincs. Azt sem tudom, hogy a barátaim valóban közel állnak-e hozzám, vagy csak ezt mondogatom magamnak, mert ezt próbálja velem elhitetni a világ.
True friendship, BFF, jóban-rosszban-együtt, és a hasonló sablonok, tudjátok. Mind ismerjük ezeket. Aztán csodálkozunk, hogy mikor őszinték merünk lenni, csak undorodó pillantásokat kapunk, és száj elé tapasztott tenyeret.