XLIII.

Olyan vagyok, mint a legfontosabb dolgod...

...de csak azért, mert én is el tudok tűnni. 

Elbújok. Elmenekülök a mindennapokból, visszahúzódom, mint néha mindenki más. Csak talán kicsit sűrűn teszem ezt.

Helyzetjelentés: régi gimi, új osztály, kidobott pszichológusok, egy kineziológus, rengeteg hányás, rengeteg kiló. Anyám megint pszichiátriával fenyeget. A jegyeim az év eleji szárnyalás után mélyrepülésbe kezdtek. 

A legjobb barátom azt kívánta, bárcsak meghalnék. Akkor egy kicsit én is ezt kívántam.

Aztán úgy voltam vele, hogy be lehet kapni. Az ég kék, hullanak a levelek, süt a nap, nyakunkon a tél - miért akarnék meghalni? Túl sok mindent látni akarok még. Túl sok mindent meg akarok ismerni.

Szóval itt vagyok, jobban vagyok, megfontoltabb vagyok. És ami a legfontosabb: több vagyok.

Az utóbbi időben valami átkattant bennem, és gondolkodni kezdtem magamról, a mindennapjaimról, a jövőmről. Rájöttem, hogy elég volt.

Meguntam a hányásokat. Kinek akarok vele fájdalmat okozni? Tudom a választ, de hülyeség, amit csinálok, mert akit bántani akarok ezzel, az magasról leszarja, mit csinálok. Nem másokat bántok, csakis önmagamat. 

Én pedig rohadtul nem akarom többé önmagamat bántani. 

Mert miért bántjuk magunkat? Mert ezt kaptuk másoktól, ezt szoktuk meg, ezt tekintjük normálisnak. Hát tessék, itt vagyok: összetöröm a tükreimet, eltiprom a szilánkokat, és a romokon taposva ordítom, hogy elég volt. 

175/61