XLI.

Szél támad

Ma ellógtam a német tanfolyamot. (Yeah, szúrjunk ki magunkkal!)
Peregtek alattam a belvárosi utcák, az Andrássy út macskakövei, a Hősök tere, a hidak – egy tapodtat sem tettem járművel. A Margitszigeten lecsorogtam a partra, nyálkaként húzva magam után a hájamat.
A Duna mellett ülök. Halkan fecseg a méregzöld víz, pletykákat hord a kövek közé, üvegeket, virágokat, és egy halott madarat. Hideg alattam a kő. Sikolt a villamos odafent a hídon, talán veszélyre próbál figyelmeztetni, de nem értem az üzenetét.

Üres vagyok. Nagyon, nagyon üres. Utálom, ahogy fogyok: először a mellem megy le (mi más?), aztán a hús az ujjaimról és a nyakamról. A fejem persze kerek és kövér marad, hát hogy az istenbe ne. Aztán jön a hasam, a karom, a hátam, a vádlim, a fenekem, és leg-leg-legutoljára a combom. Evidens, hogy azzal akad a legtöbb problémám, a mérlegen álló számon kívül: 58.7
A hánytatással megpróbálok leállni egy időre, mert tegnap sav és vér jött már csak, és hát... megijedtem.

Este csillaghullás lesz, valószínűleg a tetőről fogom nézni, hacsak be nem szakad alattam.

~*~

Néha masszívan úgy érzem, hogy rám van akaszkodva valami nem evilági, mert valahányszor dühös vagyok, szomorú, vagy pedig félek, furcsa dolgok történnek körülöttem. (Nem, nem kaptam levelet a Roxfortból, de még nem hagyott el a remény.)
Most is, ahogy leírtam a súlyomat, egy hullám felcsapott egészen a lábamig, pedig több, mint egy méterrel a víz felett ülök. 
Néha, mikor anyámmal veszekedek, becsapódnak a huzattól az ablakok, és vibrálnak a fények. (Epilepsziás roham újratöltve? Talán.)
A régi házunkban és a jelenlegiben is folyton úgy éreztem, mintha valami figyelne és követne. Most is elszorul a mellkasom, ahogy erre gondolok. 
Ezt még senkinek sem mondtam el, amit most le fogok írni; se pszichológusnak, se rokonnak, se barátnak. 
Szóval, vallásos családban nőttem fel, ezért kiskoromtól kezdve meg voltam győződve róla, hogy az a valami, ami megbüntet, ha rossz dolgokra gondolok, ami kigáncsol és könyveket ejt a fejemre, aminek a jelenlétét falon burjánzó penészvirágok jelzik, ami épségben kivezet a legkétesebb hírű környékekről, ami segít láthatatlanul osonni az emberek között, ami megvéd, ami elveszített tárgyakhoz irányít, ami hajszol előre... az egy jó dolog, talán egy őrangyal. Elbizonytalanodtam.

Ez a valami igazságot tesz. Büntet. Mutatja az utat.
De nem szeret engem.


Keményen csapódnak a hullámok a köveknek, vízpermet vág az arcomba. Szél támad, libabőrös leszek tőle. A Napot eltakarják az esőfelhők. Haza kellene mennem.