XL.

Tegnapok kísértetei

"You should've got a better bed

Better for your head

Better heads need shut eye"

Mindenkinek lapulnak a szekrényében olyan holmik, amik nem hagyják nyugodni - ki kellene dobnia, bele kéne fogynia, helyre kéne hoznia, el kéne égetnie. Az én ilyen kísértetem egy rózsaszín, fodros kis ruha. 

Mikor azt a ruhát hordtam, önmagamat hordtam, ragyogtam benne és majd' felrobbantam a hittől, amit az egész lényem iránt tápláltam. Mikor azt a ruhát hordtam, utánam fordultak az utcán, füttyögtek, dicsértek, és nyúlósan tapadtak rám a méregető pillantások. Mikor azt a ruhát hordtam, erős voltam és rendíthetetlen; irigyelt, aki ismert. Mikor azt a ruhát hordtam, saját magam tökéletesített verziója voltam.

Ebbe a ruhába már nem férek bele.

Hogy elfogadom-e ezt? Nem.

A ruha a szekrényemben porosodik, és kísért nappal a tükrök délibábjában, éjszaka az álmaimban, és annak a szemében, akinek tetszeni akarok. Azt szeretném, hogy lásson ebben a ruhában... de nem férek bele. Rettenetes érzés.

Nem a testem változott egyedül. Más az arcom, más a hajam, más vagyok legbelül, mégis azt az árnyékomat vágyom vissza, amit abban a rózsaszín ruhában vetettem. 

El kéne égetnem, de képtelen vagyok rá.

...

Olcsó lakásokat keresek Budapesten. Nem bírom tovább az itthoni környezetet, anyám hullámzó hangulatát, apám két arcát (annyira kiszámítható, melyiket mutatja, mint egy feldobott érme esetén, hogy fej vagy írás). Épp ma beszéltem meg egy lánnyal, hogy amint megtehetjük, összeköltözünk, mert az osztott költség jó móka, balzsam a szívnek/pénztárcának, meg egyébként is, mekkora buli. Csak rájöttünk, hogy az Élet kurva drága dolog.

Se passzoló ruhám, se pénzem lakásra... ez olyan lehangoló.

De legalább fogyok. Valahogy. Valamennyit.

(De azért ez az XL-ik bejegyzés, szóval nem áltatom magam... a blog is megmondja, hogy dagadt vagyok xd)