Elküldetlen levél

...egy fiúnak címezve

Állj ki mellettem! Szeretném, ha fognád a kezem. Megszorítanod sem kell, vagy összefűznöd az ujjainkat, tényleg; csak érezni akarom a bőrödet. Elég, ha mindössze súrolod az enyémet, utána tőlem aztán vissza is húzhatod, és szemlesütve félrenézhetsz, hiszen

nincs

szükségem

rád.

(Napról napra egyre jobban elhiszem ezt a hazugságot.)

Valaki részegen megkérdezte tőled egy téli, füstös éjszakán, hogy mit gondolsz rólam… emlékszel? Féloldalasan a hátad mögött ültem, és elfúlóan, szerencsétlenül elnevettem magam, gyilkos pillantást vetve a közös ismerősünkre. Kis híján ráförmedtem, hogy ezt most miért kellett, baszdmeg?, de te felvont szemöldökkel rám néztél, zavartan elmosolyodtál, majd elém toltad a félig üres félig teli? borosüveget.

– Ő megbízható, és kedves – mondtad rólam, mire kikaptam a kezedből azt a szart, és kínosan vigyorogva meghúztam. Tudod, tévedtél, mert se megbízható nem vagyok, se kedves: azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy a legjobb, ha örökre elfelejtelek. Csak egy árnyat láttál belőlem (ahogy mindenki más is), azt, amit a falra vetett rólam a hazugságaim imbolygó fénye, és tudod, mit? Jó volt ez így, azt hiszem. Hogy nem lettem számodra se több, se kevesebb, mint egy kedves és megbízható barát. 

Megbízható és kedves. Megbízható. Kedves. Felejthető és jelentéktelen. Láthatatlan. Értéktelen.

Egyszer majd elmélázva fogod nézni az arcomat a tablóképünkön, a nyelved hegyén lesz a nevem, de nem, sajnos nem fog eszedbe jutni, és miközben elfordulsz, meg fogod rázni a fejed.

Valaki részegen megkérdezte tőled egy tavaszi, fogvacogtató estén, hogy mit gondolsz rólam… emlékszel? Az oldaladon ültem, a kezemben a sálad, amit egyszerűen leloptam rólad, és az istenért se eresztettem. Rám néztél, zavartan elmosolyodtál, a szembogarad fényes volt, hatalmas, fullasztóan fekete.

– Nagyon vonzó lett, és jól áll neki, hogy megtalálta önmagát – mondtad rólam, és le sem vetted rólam a tekintetedet. Udvariasan nevettem, aztán hazakísértelek, mint haver a havert, lány a fiút. Úgy tettem, mintha azért karoltam volna beléd, hogy ne essek el, pedig tudtam, ha elengednélek, te zuhannál porba, csak túl büszke voltál ezt beismerni. 

Még mindig túl büszke vagy. Túl büszke és buta. Büszke. Buta. Bolond és vak. Sosem ismertél igazán, mert nem akartad nekem szentelni az idődet, és ezt nem bocsátom meg.

Egyszer majd elmélázva fogom nézni az arcodat a tablóképünkön, ki fogom mondani a neved, aztán nekiesek a fotónak egy gombostűvel, és addig kaparom a fejed fölött a papírt, míg nem marad más ott, csak egy rongyos szélű, felkarcolt, fehér folt, és miközben elfordulok, magam mögött hagyom az emlékedet.

Valaki részegen meg fogja kérdezni tőled még az idén egy nyári, borzas alkonyon, hogy mit gondolsz rólam… emlékezni fogsz arra a percre, még ha a nevemre nem is. Veled szemben fogok ülni, a tábortűz túloldalán, hallgatom a hamvukba roskadó fahasábok ropogását, de közben fél füllel rád figyelek. Nagy levegőt veszel, és nem mersz majd rám nézni, se mosolyogni, és mondasz valamit, amit nem leszek hajlandó meghallani. A szemedet a parazsakra szegezed, és várni fogsz valamire, egy szóra tőlem, vagy csak egy hitetlen szusszanásra. 

Én nyugodt leszek, néma, és gyönyörű; te zihálva kapkodsz a múltad mozaikdarabjai után, és keresed azt a részt, ahol elrontottad a jövőd mintázatát.

A tablóképemet sose rakom majd ki a falra, hanem hagyom, hogy sárgává rágja az idő.