IV.

Végrendelet

Úgy érzem, muszáj megosztanom veletek ezt a verset, amit az irodalomkönyvemben találtam a minap. Szerintem gyönyörű.

Bényei József: Végrendelet

A világot úgyis ki kell bírni. 

Ne engedd a virágokat sírni.

Ne engedd a madarakat félni, 

a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni, 

almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni, 

ablakokat örökre bezárni,

csillagfényű éjszakákra lőni, 

ösvényeket indákkal benőni.

Ameddig a vállad íve bírja, 

vigyázz minden virágtalan sírra,

vigyázz minden társtalan magányra, 

füstre, fényre, ember-glóriára.

Aki árva arccal sír az égre, 

takarj szelíd álmot a szemére.

Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni: 

valakinek embernek kell lenni.

Ma kicsit jobb napom volt. Az osztályom ugyan darabjaira esett szét, és majdnem mindenki utál, nem érzem magam ingerültnek. Csak arra vágyom, hogy hagyjanak már békén.

Egy puffasztott rizsszeletet ettem sajttal, hat szem rágót, megittam egy liter teát citrommal (de cukor nélkül). Egyelőre itt tartok. 

Reggel a mérleg 55.1 kg-ot mutatott, szóval hamarosan elérem az első rövid tálú célomat, az 55 kg-ot, ha minden igaz, és nem cseszem el egy bingével. Ennek örülök, és valami különös nyugodtság vert bennem tanyát... talán az önkontroll miatt érzett elégedettségem okán? Lehet.

174/55.1