VI.

Hajnal

"Mindig a hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka."

(Ezt is valaki okos mondta.) Sokak fejében erre egy dicsőséges reggel képe ugrik be: éles, robbanó, vörös fénysugarakkal karistolt égbolt az izzó napkorong fölött... de a hajnal nem ilyen. A hajnal nemtörődöm, csöndes; puhán és fáradtan lopódzik a panelek közé, maga után vonszolva fodrozódó ködköpenyét. 

A Hajnal sántít, néha összerezzen, szájából ázott végű cigaretta lóg, és a füstjét úgy libbenti meg a szél, ahogy a vénasszonyok csomós, dérszürke haját szokta.

A Hajnal kedvetlen.

A Hajnal csak magával foglalkozik.

A Hajnal összehúzza magán kopott vászonkabátját, a zsebébe süllyeszti kesztyűs öklét, és nem érdekli, hogy forradalmárnak nézik-e, reményhozónak vagy vigasznak, ő csak tántoríthatatlanul, tompa melankóliával baktat hazafelé a szeretőjétől.

Három óra múlt harmincegy perccel. Nem tudok aludni. Hányingerem van, lüktet a fejem, forog velem a szoba, és a testem jéghideg, pedig egyre halmozom magamra a pokrócokat meg a takarókat.

A szoba tele van árnyakkal. Néha megvilágítja őket egy-egy autó reflektora, ahogy elsuhannak a főútra néző házunk előtt - az ablaküveg beleremeg az elzúgó trolikba -, de mikor rájuk vetül a fény, úgy eltűnnek, mintha soha nem is léteztek volna.

Valami feszíti a mellkasomat.

Ki akarom tépni, bármi is legyen.