XIII.

Ezt is elkúrtam

"Heten vannak, mint a gonoszok..."

Kéne egy binge-világbajnokság, mert ha megnyerném, legalább lenne valami, amiben sikeres vagyok. Mert a binge aztán nagyon megy, tegnap bezabáltam mindenféle húsból, amit itthon találtam, és mikor kiürült a hűtő, desszertért képes voltam elbuszozni a kisboltig... ahol vettem két tábla milkát.

A poén az, hogy meg is ettem.

Most meg csodálkozom, hogy 57 kurva kilót mutat a kijelző. Hét kilóval vagyok a célom fölött, héttel, és szinte hallom, ahogy recseg-ropog a lábam alatt a súlyomtól a mérleg.

Sokszor megkérdeztem már magamtól, hogy miért csinálom. Miért nem bírom ki? Miért rontom el napok, hetek kemény munkáját? Fegyelmezetlenségből? Gyengeségből? Ennyire nem tudnék megálljt parancsolni magamnak?

Az az igazság, hogy sosem éhségből eszek, hiszen az éhség múlandó. Egy idő után nem hallod a gyomrod korgását, elcsendesednek a görcsök, a világ megszűnik forogni körülötted... A testem éhségét mindig is le tudtam győzni. A lelkemét nem.

Az evés az önvigasztalás legprimitívebb formája. Azt tanultuk, hogy az étellel szeretet adunk másoknak, és ezért van, hogy mikor minden összeesküdött ellenünk, legalább mi akarunk adni saját magunknak egy kis szeretetet.

Ezért próbálom étellel elűzni a bánatomat. Annyi mást csinálhatnék! Elvihetném magamat valami programra, mozizhatnék, biciklizhetnék, túrázhatnék, beülhetnék egy cirkuszba, nézhetnék kiállított képeket, részt vehetnék író-olvasó találkozókon, lehunyt szemmel hallgathatnék egy koncertet. Törődhetnék magammal; kifesthetném a körmömet, összedobhatnék egy arcpakolást, kipróbálhatnék egy új frizurát. Megajándékozhatnám magamat egy filmmel, végighúzhatnám az ujjam az antikváriumi könyvek kopott gerincén, beszélgethetnék, írhatnék, alkothatnék.

Ehelyett eszek, zabálok, pont úgy, mint egy disznó. Mintha lavina temetne el, se nem látok, se nem hallok, csak annyit érzek, ahogy az ujjam jégdarát érint a mirelit pizzákon, a panírozott húsokon, meg a fagyis dobozokon, miközben könyékig merülök a hűtőbe.

Ma eddig 383 kcalt vittem be (egy magvas zsemle, joghurt, egy szelet füstölt tarja, vaj, tea, egy szelet pufirizs), és gyűlölném magam, ha 500 fölé mennék. Ha ezt megteszem, hányni fogok, mert ebből elég volt, és a vécé fölé görnyedve adok majd ki magamból minden rosszat, mindent, ami a gyengeségem (bűn)jele.

Nem ehetek feleslegesen, mert:

• gyönyörű akarok lenni, álomszép, kecses és vékony.
• be kell bizonyítanom magamnak, hogy képes vagyok kontrollt gyakorolni.
• látni szeretném a finom vonalú csontjaimat.
• könnyű akarok lenni, kívül-belül megtisztulva. 
• az embereknek úgy kell majd emlékezniük rám, hogy "a lány, aki olyan volt, mint egy balerina".
• holnap arra szeretnék kelni, hogy kevesebbet mutat a mérleg.
• ha kihagyok egy falat ételt, kihagyok egy falat zsírt.
• nincs szükségem rá. Nincs. Szükségem. Rá.

Nem mentem suliba, mert képtelen voltam reggel kikelni az ágyból, és szembenézni a tükörképemmel. Amúgy sem vagyok jól. Hányás, láz, szédülés, kövérség, ilyenek. Délután megyek orvoshoz, aki majd együttérzően  előrebiccenti a fejét, visszatolja az orra hegyére a szemüvegét, és óvatos hangon megkérdezi, hogy mi a panaszom. (Az élet, bazdmeg.)

174/57, pfff