VII.

Mi a franc van

"Fáradt vagyok."

Csak akkor van rám szükség, ha kínos csöndben bedobható sztori vagyok. Csak akkor vesznek tudomást a létezésemről, ha van kivel pletykálni rólam. Csak akkor köszönnek nekem, ha látják, hogy vörösre van sírva a szemem, és semmi mást nem akarok, mint eltűnni a világ figyelő tekintete elől.

Nem volt oka, hogy elsírtam magam, egyszerűen megtörtént. A folyosón ültem, a bakancsom orrát a haverom bokájának támasztva, és néztem, hogy hogyan eszi a spagettimet, amit az anyám csomagolt uzsonnára, de én a barátomnak adtam, mert éhes volt (és mert én amúgy sem ehettem volna meg, mert dagadt a testem, a kurva életbe).

Gluténérzékeny vagyok, szóval a tészta ennek megfelelően gluténmentes tésztából készült, amiről tudnivaló, hogy valami hihetetlenül száraz. A haverom ennek ellenére hősiesen tömte magába, nagy hálálkodás közepette, míg meg nem jelent egy osztálytársam, aki – kapva kapván az ingyen kaján – megkóstolta.

Aztán kiköpte.

Óráknak tűnő perceken keresztül szidta az állagát, az ízét, mindenét, emiatt pedig én éreztem magam megalázva. Anyám gondos nevelésének köszönhetően mindig is kötődtem az ételekhez  érzelmileg,  így rettenetesen megbántódtam azon, hogy így leszarozta az én kajámat. Ezen még túltettem volna magam, de az osztálytársam felesleges energiáiból arra is futotta, hogy kimarkoljon egy adag spagettit a tálból, és fintorogva, kajánul vigyorogva az én, meg a haverom arcába vágta. Utóbbi csak röhögött, miközben lekaparta magáról a tésztadarabokat, de én felpattantam, és a lehető legméltóságteljesebben elvonultam a mosdóba, mert rendbe akartam szedni magam. Eddig a pontig nem jutottam el, mert a vécébe belépve zokogni kezdtem, és alig találtam be az egyik fülkébe, nemhogy a tükörhöz. 

Utáltam az osztálytársam, amiért nem értékelte az étel puszta tényét, hanem elpazarolta, aztán utáltam magam, hogy egy kibaszott ebédhez ilyen szinten képes vagyok kötődni. Utáltam az egész gyerekkorom, amikor az anyám a szívembe véste, hogy 

az ételnek igenis lelke van,

és utáltam magamat, amiért ettől az abnormális képzettől még így tizenhat évesen sem tudtam megszabadulni.

Ugyanakkor kétlem, hogy mindössze ez vezetett a kiborulásomhoz. Valószínűleg közrejátszott benne az is, hogy napok óta alig aludtam, kimerült voltam és elcsigázott, ráadásul mindezek fölött még hájas is. Nem segített a közérzetemen az sem, hogy tudtam: eddig is ronda fejem volt, de a bőgéstől csak még csúfabbá váltam. 

Legszívesebben örökké ott gubbasztottam volna a vécétetőn, de dolgom volt, szóval össze kellett kaparnom a maradék büszkeségemet, és az emberek furcsálló tekintetét állva kióvakodnom a mosdóból.

Visszamenvén a haveromtól a táskámat, az osztálytársamtól egy bocsánatkérést, a többiektől pedig kérdések tömkelegét kaptam.

A legtöbben arra voltak kíváncsiak, hogy jól vagyok-e. 

– Csak fáradt vagyok – mosolyogtam rájuk, és egy pillanatra nagyon-nagyon öregnek éreztem magamat.

De jó hírem is van: túl vagyok életem első fastján. Furcsa volt, és bár párszor elemi erővel tört rám az éhség, sikerült legyűrnöm. Semmit nem fogyasztottam vizen kívül, és be kell vallanom, ezt szinte el sem hiszem, mert túl szép, hogy igaz legyen. Már-már várom, hogy mikor fogok felébredni ebből az álomból, amiben végre sikerült valamit jól végigcsinálnom.

Könnyűnek érzem magam.

De nem vagyok az.

174 cm/55.7 kg