XXVI.

Epic terv

Abból indultam ki, hogy nikotinfüggő vagyok, és hogy szeretem megérdemelni azt, amit megadok magamnak. (Egyelőre persze nem érdemlek meg semmit, mert elhíztam, mint a franc, de ugye ez ellen szeretnék intézkedéseket tenni ^^) Ezért találtam ki azt, hogy csak minden leadott kiló után szívhatok el egy szálat.

Az ötlet onnan jött, hogy a dobozomban már csak hét szál cigi lötyög ("heten vannak, mint a gonoszok"), vagyis az utolsó szálamat 51 kilósan szívhatnám el. Az 50. kilónál megajándékozom magam egy doboz Djarum Cherryvel, amit szigorúan csak a tetőn szívhatok el - azon a helyen, ahová ma nem mertem felmenni, mert féltem, hogy beszakadna a majd' 60 kilóm alatt. Oké, meg enyhe tériszonyom is van, de ez egy másik dolog :D

Ha elérem a 48-at, akkor még az is lehet, hogy veszek egy vízipipát, amire régóta vágyom, bár egyelőre nem döntöttem el, hogy érdemes-e. Az ismerőseimtől nagyon sokféle véleményt hallok, hogy bánják vagy sem a vp-vételt, úgyhogy össze vagyok zavarodva. De jaj, a Cserépvárosban láttam egy gyönyörűséget, és egyből beleszerettem, szóval tényleg nem tudom, mi legyen. 

Ma étteremben voltunk, ahol gluténmentes hamburgert tömtem magamba, francia krémest, és somlói galuskát. Már attól hányingerem van, hogy ezt leírom. Miközben híztam ettem, arról beszélgettem az újra egymás puszipajtása címet betöltő Anyummal és Apával, hogy borzalmasan érzem magamat a gimimben, és szeretnék váltani. Apa egyből nekem támadt: "ilyen jegyekkel nem is csodálom, tanulj meg helytállni, nem menekülhetsz örökké, máshol biztos rosszabb lesz, lecsúsztál, gyenge vagy, nem viszed semmire, én nem foglak eltartani, értéktelennek fognak gondolni, más iskolában sem kapkodnak majd a ketteseid után, elbutultál". A szavak apró kaviccsá húzták össze a gyomromat, és ez elég volt hozzá, hogy mindent elfelejtve hányni akarjak.

Újra kórházba kell mennem? Visszatérnek a szédülések? Felmarja a sav a gyomromat?

Már nem érdekel, és ott, az étterem mosdójában sem érdekelt, miközben a vécé előtt térdeltem abban a ragacsos sötétségben, amit a gyászosan teljesítő mozgásérzékelő lámpának köszönhettem. A bűntudatot francia krémesbe burkolva adtam ki magamból. A csobbanások hangja szánalmas volt – elkeseredett –, de minden percben egyre tisztább és tisztább lettem. A végén csak ültem a feketeségben, a mosdó falának döntöttem a hátamat, és mosolyogva ziháltam, mert tudtam: most, hogy Mia újra él, és egyik kezemet ő, a másikat pedig Ana fogja, már nincs mivel a számhoz emelnem az ételt.

Lefogyok. Sikerülni fog. Sikerülnie kell.

A mosdóból kijőve Anya megkérdezte tőlem, hánytam-e, hogy ilyen vörösek a szemeim. 

– Sírtam – válaszoltam, de azt nem tettem hozzá, hogy a megkönnyebbüléstől.