Ana, Mia és Én

Újrakezdés

Ana mindig lesajnált. Na, nem felhúzott orral, gőgösen, nem... egyszerűen tudta, amit én akkor képtelen voltam elfogadni: hogy gyenge vagyok. Hogy nem tudok kitartani.
Azért néha szóba állt velem, még ha rövid időre is, és én rajongva ugráltam ilyenkor körbe. Elnéztem arcélét, királynői termetét, jégfehér és felhőpuha haját, szürke szemét, árnyékot vető kulcscsontját, finom vonalú kezét, törékeny testét, és szerelmes lettem. 
Szerelmes lettem a vékonyságába, a kecsességébe, a tökéletességébe, és onnantól hűségesen követtem, bármerre járt.

Tudtam, hogy sosem lehetek olyan, mint ő, olyan kifinomult, elérhetetlen, tiszta, könnyű és üres, de küzdöttem. Az eredménytelenség felemésztett, a bánat miatt rengeteget kezdtem enni, és Ana elfordult tőlem, mert nem akarta megfogni többé a hájas kezemet. Egyedül maradtam.

Mia mentett meg, ő volt az, aki felkapart, mikor a padlón voltam. Ő volt az, aki fintor nélkül fogta a kezem. Ő volt az, aki simogatta a hátam, amíg a vécé fölé görnyedtem. 
Megint szerelmes lettem, szerelmes Mia kontrollálhatatlan vadságába, a pusztító mértéktelenségbe, hogy minden vele töltött percben bűn bűnt követett, ami után édes volt a megtisztulás. Megrészegített az érzés, hogy a majd' kipukkadó hasam folyton lapos, üres és simára sikált lett. A hánytatás függőjévé váltam, és valahányszor undorító mérgek kerültek a hasamba, vagy a rossz gondolatok kővé dermedve ülték meg a gyomromat, egyből a mosdóba rohantam.

Ana újra hajlandó volt szóba állni velem, bár néha-néha megint magamra hagyott, mikor elgyengülve ismét zsírral kezdtem felfesteni a körvonalaimat, de alapjában békésen elvoltunk hárman. Maradtan a gyenge láncszem, persze - az örökös dagadék, a tokás, a vastag combú, a kerek arcú, a püffedt, a hájas -, mégis befogadtak maguk közé. 

Jó volt ez így, nyugodt és kiszámítható. A zabálás és a megtisztulás egy körforgás része lett, és az étkezés az életem tengelyévé vált. Csak erre tudtam figyelni, ez kötött le minden percben, hogy jól összezabáljak, élvezve a szétrobbanó ízeket a számban, aztán meg addig hányjak, míg reszketni nem kezd a térdem, és a fülemben nem zúg a vér.

Ha a kórházban nem ölik meg Miát, örökre ezen a tengelyen pörögtem volna. 
De Mia meghalt. 

Tartozom az emlékének annyival, hogy elfogadom Ana vigasztaló jobbját, felkelek a földről, és befejezem, amit kettejükkel elkezdtem.

Erősnek kell lennem, olyan erősnek, mint Ana, olyan kérlelhetetlennek, olyan tisztának, olyan gyönyörűnek. Képes vagyok rá, tudom. Egyszer már sikerült, voltam már 38 kg, és akkor a lábnyomom alig látszódott. 
Ha elérem a célom, soha többé nem hagyok lábnyomot.