VISSZAOLVASTAM MINDENT

ÉS GYŰLÖLÖM, AKI VOLTAM, GYŰLÖLÖM, HOGY ELÁRULTAM MAGAM, HOGY MOST ITT VAGYOK EGY KIBASZOTT RONCSKÉNT, MERT VALAMI FÉLREMENT MENTÁLISAN ÉS CSESZTEM RENDESEN PSZICHOLÓGUSHOZ JÁRNI, A SAJÁT RETKES ÉLETEMET BASZTAM EL EZZEL, PEDIG LEHETETT VOLNA JÖVŐM BASSZAMEG, TUDTAM ÍRNI, VOLT TEHETSÉGEM, VOLT ESZEM, DE NEM, NEKEM MAGASRÓL SZARNI KELLETT ERRE ÉS BELEFETRENGENI A SZÁJBABASZOTT ÖNSAJNÁLATBA, SZÉTBASZNI AZ AGYAM A ROHADT ALKOHOLLAL MEG A GYÓGYSZEREKKEL MEG A BOGYÓKKAL, ÉS NEM IS EMLÉKSZEM A KICSESZETT 16-19 ÉVES KOROMRA, CSAK VILLANÁSOK VANNAK MEG, AZTÁN MOST  ÁJULDOZOK ÖSSZE-VISSZA, MINDEN NAP SZINTE FELROBBAN A A ROHADT FEJEM, ÉS EGY KURVA ÓRÁN KERESZTÜL SEM BÍROK SÉTÁLNI, MERT 

EDDIG BÍRTA A SZERVEZETEM, 

KÉSZ, KÖSZÖNI SZÉPEN, HÁT ERRE VOLT JÓ A KIBASZOTT KONTROLLMÁNIÁM,

DE HÁT EZT AKARTAM, NEM? MIHAMARABB MEGDÖGLENI

KURVÁRA SZÉGYELLEM MAGAMAT

Kancsó a lelkem, vagy inkább köcsög?

    Hétvégén olyan beszélgetésben volt részem, amire azt hiszem, joggal használható a „sorsfordító” kifejezés, de ha ez túlkapásnak érződik, akkor talán árnyaltabb úgy kifejeznem magamat, hogy sok szempontból megváltoztatta a gondolkodásomat, és mostanáig hatása alatt állok a beszélgetőpartner által elmondottaknak. Ismeretségünk kezdete óta pár felszínes mondaton kívül nem nagyon váltottunk szót, épp ezért lepett meg annyira, hogy milyen rövid idő alatt mennyire egymásra hangolódtunk, és hogy kölcsönösen milyen mély bizalommal tudtunk a másik felé fordulni.

 A beszélgetés elsődleges alapját az ő múltbéli párkapcsolatai adták, melyekben egy dolog nyilvánvalóan közösnek volt mondható: az összes esetében újra és újra meg kellett szenvednie azt a felismerést, hogy nem lehet megmenteni azt, aki nem akarja, hogy megmentsék. Igazából ezt a mondatot sokszor hallottam már, és sokszor láttam a következményeit, így önmagában véve még nem jelentett újdonságot. Ami letaglózott, az a lány hozzáállása volt a régebbi párjaihoz, ugyanis a mai napig találkozik velük havi-kéthavi rendszerességgel. Nem akar már tőlük semmit, nincsenek hátsó szándékai, és nem is arról van szó, hogy nem tud elszakadni tőlük. Levált róluk. Teljesen. Nem akarja már őket megmenteni, nem akar a személyes kis életük része lenni, nem akar már tőlük a maga számára semmit. Ennek ellenére, akár egy doktor, időnként „kontrollra” ad lehetőséget, beszélget velük az életükről, irányt mutat és segítő kezet nyújt – de csak ha kérik. Nem erőlteti rájuk magukat, de valahol így nagyobb rendszerességet és biztonságot tud nyújtani az életükben, mint másképp tudna vagy tudott volna. Nincs azzal semmi baj, hogyha az ember tovább éli az életét, és nem áldozza fel magát a másik változni nem akarásának oltárán, de ennek ellenére biztos támaszt tud nyújtani, amikor őszintén szeretnék ezt tőle.

    Én sajnos nem érzem azt, hogy önzetlen tudnék lenni. Ez nem jelenti azt, hogy önző vagyok, nem tartom magam annak, egyszerűen nagyon-nagyon hiányolom a szeretetet, és belebetegedek abba, ha nem kapom meg kívülről, ráadásul onnan, ahonnan én szeretném. Minél kevesebb szeretetet kapok attól az embertől, akinek én a legtöbbet adtam, annál kevesebbet tudok visszaadni azoknak, akiktől a legtöbbet kaptam. Nagyon elcseszett helyzet, és örülök, hogy ezt így meg tudtam most fogalmazni, mert eddig nem sikerült, és nem láttam pontosan a problémát. Persze rengeteg önsegítő cikkel, könyvvel, poszttal találkoztam már, amelyek mind azt szajkózták, hogy a szeretetnek belülről kell fakadnia, meghogy magunknak kell megteremtenünk azokat a kondíciókat, ami által képesek leszünk a szeretet „kiárasztására”, és hogyha szeretetet sugárzunk, akkor sokkal többet is fogunk kapni… ez szép és jó, de nekem olyan, mint egy összetett matematikai képlet – minél többet nézem, annál kevésbé értem, egyszerűen megfoghatatlanul lebeg az egész az éterben valami titkos nyelven, amibe én nem vagyok beavatva. Annyira abszurd a gondolat, hogy egy üres - és ráadásul lyukas - kancsót hogyan tudna úgy megtölteni az ember egymaga a semmiből, hogy utána még önteni és osztogatni is lehessen belőle?

Ha megpróbálnám megfejteni ezt a dolgot az elejétől a végéig, mint egy találós kérdést, akkor azzal kezdenék, hogy betapasztanám a lyukat a kancsó alján. Azt hiszem, ez az a rész, amit egy jó pszichológus segítségével érdemes megtenni, mert bár az önsegítő könyvek jók az iránymutatáshoz, szerintem – legalábbis számomra – csak és kizárólag egy ilyen könyv segítségével próbálkozni olyan lenne, mintha ténylegesen egy agyagkancsót próbálkoznék betapasztani youtube-videók alapján. Kell hozzá a tapasztalat és a tudás, hogy a végeredmény szép és tartós legyen, én pedig nem vagyok hozzáértő. (Bár azt meg kell hagyni, hogy eddig nem próbálkoztam agyagkancsók foltozásával, szóval lehet, hogy picit túlmisztifikálom szegényeket.)

Ha ez megvolt, akkor jön a nehezebb része, a kancsó feltöltése. Itt bukom el szerintem a leginkább a dolgokat, mert valahogy megrögzötten megragadt fejemben a gondolat, hogy a kancsót csak más kéz töltheti fel. Hogyha ezen a vonalon indulunk el, akkor vagy keresni kell valakit, aki erre hajlandó, és ad a saját szeretetéből (bár ez azt hiszem, újra és újra el fog fogyni, és újra és újra rá leszek szorulva mások adományára, ami kimerítő lehet, nekem meg csak időszakos megoldás), vagy pedig keresni kell valamit, ami forrásként szolgál. Ez alapvetően talán lehetne az önbizalom és az önszeretet, de a képletnek ezen részével kapcsolatban vannak hiányosságaim, ugyanis bár fejben szeretem és elfogadom magam, érzésvilág szintjén nem, és ez a kettős érzet azt szüli meg, hogy baromi pozitív dolgokat tudok magamnak mondogatni, miközben mérhetetlenül szorongok és bizonytalan vagyok, tehát az összhatás kábé olyan, mintha elbeszélnék a saját fülem mellett. Tehát az önszeretet helyett egyelőre valami mást kell találnom pótlásként, mert a jelenlegi állapotom fenntarthatatlan, és közben mindezzel párhuzamosan kéne dolgoznom önmagam tényleges elfogadásán és megszeretésén, bár már az is fejlődés, hogy legalább fejben igyekszem nem ledegradálni magamat, és ha elő is fordul, akkor is javítom a gondolatbotlást és igyekszem a „korrigált változatot” rögzíteni.

No de mi lehet ez a pótlás, ez a forrás? Mi az, ami erővel tölthet fel? Sok minden jut eszembe, legtöbbjük alkotással kapcsolatos: írás, fotózás, zene… ezek természetüket tekintve már-már rokonai a valódi, önzetlen szeretetnek, hiszen elsősorban (de tegyük hozzá azt is, hogy jobb esetben) nem a kapásról, a szerzésről, hanem az adásról és az adás öröméről szólnak. Igazából mióta próbálok kicsit többet alkotni, azóta a szorongásom is mintha csökkent volna, mert megtanultam, hogyha mindig a tökéletességre törekszem, akkor nagyobb eséllyel fogom létrehozni a nagy Semmit, mint bármi mást. Elkeserítő belekerülni abba a lehúzó spirálba, amikor azért nem csinálsz semmit, mert habár lenne hozzá kedved, attól félsz – sőt, tudod! -, hogy úgyse lesz tökéletes, úgyse lesz elég jó, és ha valami nem lehet a legjobb, akkor inkább ne is legyen semmilyen. Ezt úgy alapjáraton véve az önkifejezésre és a szeretet kifejezésére is rá lehet illeszteni szerintem, konklúzióként levonva azt, hogy inkább próbálkozzon az ember akár nyelvileg vagy tettileg csetlő-botló módon kifejezni magát, minthogy teljes némaságba burkolódzzon, attól félve, hogy csak butaságot mondana vagy csinálna.

Ma azt hiszem, felfedeztem egy olyan forrást, amit talán tudok használni. Régebben is ismertem és szerettem, de valahogy elfeledkeztem róla; elvakítottak a saját fájdalmaim, lefoglalt, hogy felnagyítsam őket és hogy a sebeimet nyalogassam, még a zeneválasztás segítségével is. Próbálom megérteni az önsajnáló énemet - aki azért annak ellenére, hogy már tudatában vagyok és próbálok tenni ellene, még mindig bennem él -, de úgy vettem észre, hogy hamarabbi (bár talán kevésbé tartós) pozitív változás úgy érhető el, hogyha megpróbálom megváltoztatni a kis lelkem rezgését. Ebben segít ez a régi-új szenvedély, amit a filmzenék jelentenek számomra. Egyszerűen annyira felemelőek, annyira magától értetődően tudnak kirángatni a legtöbb őrült iramban tekergő gondolatspirálból, olyan nonszensszé teszik az egészségtelen érzéseket… Nem tudom elképzelni, hogy hogyan tudnék az adott pillanatban beletespedni a mentális sárba, miközben számomra sokat jelentő filmek olyan zenéit hallgatom, amiktől tiszta érzelmek öntenek el. Azt nem mondom, hogy ezek az érzelmek néha nem „negatívak” – gondolok itt a felindultságra, a bánatra, a lehangoltságra például –, de ezek olyan dolgok, amiket szintén meg kell tapasztalni, mégha borzasztóan fájnak is. Az önundor, az önsajnálat, a megbocsátásra való képtelenség csak elvesznek belőlünk, bár tény, hogy valami beteges módon sokszor nagyon jólesőek tudnak lenni, de a magunk érdekében el kell őket engedni. Ebben segíthet az, hogy mivel vesszük körbe magunkat – zenék, tárgyak, hobbik, könyvek és filmek, de leginkább emberek tekintetében. Bátorság kell hozzá, hogy az ember el merje engedni azokat a dolgokat, amik csak abban segítik, hogy tovább fulladozzon a mentálsárban, és nem mutatnak ebből kifelé mutató irányt.

Ettől függetlenül nagyon szeretem a szomorú zenéket, szomorú filmeket, szomorú alkotásokat, együtt tud rezegni velük a szívem, de a fejemmel többre értékelem, ami ezekből a negatív érzelmekből kiutat  is tud mutatni.

Filmek közül ilyen például a The eternal sunshine of the spotless mind, ami egyszerre fájdalmas és gyönyörű film, zenei téren pedig az Icon for Hire szövegei ugrottak be egyből, amelyek lehet, hogy kegyetlen pontossággal érzékeltetik a mentális betegségek hatásait, de (legtöbbször saját tapasztalatokon keresztül) megvilágítják azt az utat, amit reménytelien és bizakodva követhet a változásra hajlandó ember. Ezek az alkotások nem tagadják a szenvedést, a fájdalmat, a mentális betegségek jelenlétét, de nem bátorítják az embert arra, hogy ebben teljesen bénultan, magát megadva benne ragadjon, és ez nagyon fontos üzenet szerintem.

A fentebb említett filmzenékből is szeretnék egy párat megosztani veletek, remélem, örömötöket lelitek bennük:

-          John Powell: Forbidden Friendship (How to train your dragon)

-          Hans Zimmer: Davy Jones (Pirates of theCaribbean)

-          James Horner: Becoming one of „The People”(Avatar)

-          Hans Zimmer: Time (Inception)

-          Hans Zimmer: Oogway Ascends (Kung Fu Panda)

-          Hans Zimmer: Mountains (Interstellar)

-          Thomas Bergersen: Final Frontier (Interstellar Trailer)

-          Danny Elfman: Alice’s Theme (Alice in Wonderland)

-          Howard Shore: The Journey to the Grey Havens(The Lord of the Ring)

-          Éric Serra: Two ways out (Léon, the professional)

-          Steven Price: Gravity (Gravity)

-          Christian Henson: Opening Titles (The Secret of Moonacre)

-          Alexandre Desplat: The Imitation Game (TheImitation Game)

-          Ludovico Einaudi: Nightbook

Helyzetjelentés

 Sziasztok, Kedvesek!

    Egy hete itt lapulok a Balaton északi partján, próbálván összeszedni magamat. Csendes kisváros ez, igazán regénybe illő: tudjátok, egyszerűen halott a táj, halottak a boltok, halottak az utak, mindenre rátelepszik a télszagú csend, és összepréseli önnön nyomasztó súlya alatt. Ám ez a halotti némaság csak az első pillanatokban-órákban olyan, amilyen, mert amint az új jövevényt és a minimális felbolydultságot megszokja és elfelejti a természet, minden visszatér a maga színes-szagos, zajosan is  sokrétű kerékvágásába.

    A telek körülbelül kétszáz méterre van a parttól. Ez mindösze azért érdekes (tekintve, hogy a Balaton az elmúlt húsz-harminc év alatt égbe törő fák miatt nem látszik), mert a vadak is a parton vannak, viszont este az erkélyről hallgathatom a kis vaddisznók elcseszett pulykakakaséhoz hasonlatos rikoltozását. Igazából nem kötöttem volna össze a hangeffektet a malacokkal, ha nem körülbelül tőlem tizenöt méterre húzott volna el egy, miközben a kutyámat sétáltattam. A legszebb az egészben, hogy Liza hozzám hasonlatosan szereti kerülni az ilyen típusú bajt, úgyhogy nem állt neki ugatva keménykedni, hanem mindketten riadt egyetértésben kezdtük csipkedni magunkat a hazafelé vezető úton. A gyávaság időnként nem szégyen, hanem kifejezetten hasznos, pláne, ha a háttérben anyakoca sejthető. Valószínűleg rémületünkön nem segített a pesti-, illetve agglomerációi múlt, mert bár a mostani otthonunk előtt is rohangásznak a fácánok meg az őzek, eddig még sosem éreztük magunkat valami elfuserált Horror Bambiban, ahol minden bokor mögül veszély - meg anyakocák - leselkednek.

Ha már így szóba kerültek a disznók, azt hiszem, ki kell emelnem az itteni tükröket, amikben nem tudom nem megpillantani magamat. Igazából az egész ház egy nagy tükör, minden helyiségben van legalább kettő, és ez se a paranoiámon, se a testképzavaromon nem segít, de ez azt hiszem, érthető. Egy ideje stagnálok - csak az alkohol szokta ide-oda moccintgatni a súlyomat -, ennek ellenére itt mintha minden órában minden tükör mást mutatna rólam. Nyilván nem újdonság, hogy a fejem torzítja a valóságot, de ez egy egészen új szint :') Ennek ellenére igyekeztem enni, egyrészt mert Liza igényli a sütött-főzött ételmaradékot (bár a tápos bogyóitól egészen zavarbaejtő módon függ), másrészt meg mert alapjáraton véve a vizsgákra való felkészülés címszavával fémjelezve jöttem le ide, szóval igyekezetem tenni a tompaság ellen, amennyire tudtam. Nem mondom, hogy életem legsikeresebb félévét zártam az egyetemen, de amelyik tárgyakat teljesítettem, azok négyesek meg ötösök lettek, amelyikeket meg nem, azokra meg majd visszatérek később. Mostmár azt hiszem, borítékolva van, hogy csúszni fogok egy évet, de talán ez még nem a világvége. Én nem tudom, hogy a szűk ismeretségi körömön kívül ki hogyan éli meg ezt az online oktatás-dolgot, de számomra borzasztóan életidegenné teszi az egész oktatást meg az emberközi kommunikációt. Azt se tudnám elképzelni, hogy miképp tudnék hatékonyan értekezni mondjuk egy pszichológussal online felületen - a kineziológus, akihez járok, felvetette, hogy beszélhetünk WhatsAppon is, de egyből elvetettem az ötletet, és inkább kivonszoltam magam Szentendrére, minthogy teljesen leblokkoljak online. Egyszerűen olyan, mintha tompítanák a szellemi képességeimet ezek a felületek, burkot vonnak az agyamra és elvágnak a gondolkozástól. Egyébként mintha a tanáraimon is ezt tapasztalnám: kedvenc példám, mikor online vizsgán a szóbeliztető tanár saját kezűleg írt könyvéből idéztem válasz gyanánt, majd megkérdezte, hogy honnan szedtem ezt a sületlenséget. Mondjuk régen írta, szóval lehet, hogy azóta tényleg ilyen gyökeresen megváltozott a véleménye és a gondolkodásmódja, bár valahogy kétlem.

    Van még egy oka annak, hogy most itt vagyok ebben az eldugott kisvárosban, ez pedig a párkapcsolatom - amit nagyon nem tudok hová tenni magamban az utóbbi időben. Tudom, hogy rengeteg hibát elkövettem én is, szeretethiányos, ragaszkodó/akaszkodó kis geciként tudtam viselkedni, de a barátomnak is voltak hibái. Ennek ellenére azt veszem észre, hogy míg én próbálok javulni és fejlődni, addig ő egészen hátradőlt ebben a szituációban, kvázi belekényelmesedve a bűnbánatomba. Kezd elegem lenni ebből, meg a szerencsétlen kettősségből, hogy hol egy nárcisztikus, toxikus kis izének látom őt, hol az ikerlelkemnek, hol pedig egy alapjáraton véve jólelkű, de szar kötődési mintákkal és megküzdési mechanizmusokkal rendelkező valakinek. Valószínűleg ez utóbbi lesz a befutó feltételezés, de míg a racionálisabb részem ezt belátja, addig az érzelmeim egyik végletből zúgnak-csapódnak át a másikba. Egyszerűen túl intenzívnek érzem az érzéseimet, a reakcióimat, önmagamat, őt pedig mindehhez képest érzéketlennek. Faszom, amennyit  utánaolvasok a témának, lassan doktorálhatnék belőle. Jó, nem, viszont azért bőven művelem magamt; de minél többet olvasok bizonyos dolgokról, sémákról, annál inkább úgy érzem, hogy nem vagyok képes tisztán látni vele kapcsolatban a valóságot, csak kivetítem rá az ilyen-olyan prekoncepcióimat, és ezeknek rendelek alá mindent, amit csinál, ez pedig baromira veszélyes. Persze nem segít, hogy úgy érzem, sokszor ő is manipulál, de az a nagy helyzet, hogy manipulálom én magamat is elégszer, ezzel több kárt okozva.

A barátaimnak már nem merek beszélni a kapcsolati dolgainkról, mert dühíti őket, hogy hagyom magam bántani és kihasználni. Teljesen megértem, és igazuk van, én is dühös lennék a kezdeti kétségbeesés után, ha azt látnám, hogy egy barátnőm nyakig benne van a szarban, még tudja is, de ahelyett, hogy kimászna belőle, inkább csak lötyögteti. Nem akarok se nekik, se másnak, se magamnak csalódást okozni, de azt hiszem, kivitelezhetetlen mindenkinek a boldoggá tétele. Sokáig nem akartam ezt elfogadni - nem tudom, naiv voltam-e, vagy hülye -, de talán itt az ideje. Kérdés, hogy képes vagyok-e rá, hogy ne a saját boldogságom kárára tegyem boldoggá a többieket. Nem tudom, menni fog-e, mivel jelenleg ez történik: a barátaim előtt hallgatok a szarságokról, a barátomtól meg minden szart eltűrök. Ennek nem így kéne lennie, és nem értem, miért nem állok már a sarkamra: ha egy barátnőm lenne abban a helyzetben, mint én, két kézzel ráznám meg, hogy ébredjen fel végre ebből a rémálomból, mert jobbat érdemel ennél - de magammal szemben nem tudom ezt megtenni. Igazából a legnagyobb visszahúzó erő számomra az, hogy nem tudom, amit gondolok, valóságos-e. Vajon tényleg gonoszkodik? Nem reagálom túl? Vajon tényleg szeret? Nem csak ámít? Vajon csak kihasznál? Vajon én ajánlom fel magam kihasználásra? Túl sok a kérdés, ő nem ad válaszokat, én meg mindent túlgondolok. Lehet, hogy hagyni kéne a francba az egészet, de szeretem, és épp ezért nem akarom sutba vágni a kapcsolatot, de azt érzem, hogy felőröl ez az egész. Ennek ellenére mondjuk fejleszt is, sokkal átgondoltabbnak érzem a párkapcsolaton belüli viselkedésemet, mint amilyen egy évvel ezelőtt volt. Bár felmerül a kérdés, hogy jó dolog-e, ha a kapcsolatodban minden lépésedet és azoknak a lehetséges kimenetelét is át kell gondolnod.

Vigyázzatok magatokra! 💗

2.0 - Guess who's back

Sziasztok!

Szóval az úgy volt, hogy hazajöttem végre, kiültem a kertbe a csillagos ég alá (itt vidéken olyan szép az égbolt, hogy azt büntetni lehetne), sőt, talán még egy söröcske is felszisszent, ki tudja; de végül kiszaladt egy ilyen a kezeim közül:

"Születésemtől kezdve igyekszem elérni a teljes nemlétezés állapotát. Gyakorlatom van a NEMben, hiszen az első szavam is az volt, és azóta próbálok nem érezni és nem gondolkodni, mert amikor megtettem, az túl sok volt, túl intenzív, és túlzottan fájó. De nem akarok tovább érzéketlenedni, nem akarok tovább szánt szándékkal butulni. Viszont nem tudom, hogy visszafordítható-e a folyamat: húsz évet szántam rá, hogy éljek, de ne legyek. Azt hittem, mindenki ezt akarja, de rájöttem arra, hogy én nem akarom. És ismét csak a nem - ironikus, ugye? Vissza akarom kapni önmagamat, ami meghalt, amikor megszülettem."

Amint pontot tettem az utolsó sor végére, körvonalazódott bennem, hogy anno '75-ben az írás (na meg az olvasás, amit a beújult depresszió mellett sikeresen elhanyagoltam) jelentette számomra azt a kis pluszt, ami miatt könnyebb volt átvergődnöm a hétköznapokon. Ennek fényében szeretnék újra nekiállni a kicsit bővített témájú blognak. 

Írjatok bátran továbbra is, itt vagyok.

Vigyázzatok magatokra!

Ella

XLIX.

A tegnap margójáról

- avagy a drog rossz

2018. ‎június ‎17., 23:30 ~~~ "Jézusom, a laptopom totál szét van esve, egyszerre három különböző Jefferson Airplane-számot indított el, ráadásul net nélkül. Oké, hogy be vagyok állva, de nem ennyire, elvégre még most is írok a félig elsötétített nyomortanya-szobámban. Amúgy igazából kurva igényes vagyok magamra meg a környezetemre, csak mivel a társadalom ezt a szabályozott viselkedést várja el, ezért inkább ellenkezem. Gyűlölöm a kimondatlan konvenciókat, a kurva beidegződéseket, és hogy az emberek nem mernek emberek maradni. Muszáj digitalizálnunk az érzelmeinket is? Egy-egy kurva emojival kellene kifejeznem, hogy mennyire szeretem vagy gyűlölöm a másikat?Szánalmas. Elkorcsosodtunk, te is, én is, mindenki. Nincsenek érzelmeim, vagy legalábbis azt szeretném, hogy ne legyenek.És most... bűntudatom van miattad, ______. Kibaszottul szeretlek, jobban, mint kéne, és kurvára pofára fogok esni. De hát vissza ne tarts, isten őrizz. Amikor leírtam neked tegnap, hogy „nem szeretsz te engem”, azt teljesen komolyan gondoltam. Neked csak a státusz kell, a szimbólumként megjelenő jó nő, a style… kapd be. Az életem, a lelkem, az egészségem, mindent odadobtam azért, hogy úgy nézzek ki, ahogy. Szerinted a kurva genetikám miatt vagyok 50 kiló? Mert nem, képzeld, nem az atyaúristen adta  nekem ezt a testet, hanem én formáltam éhezéssel, hányással, ájulásig való edzéssel, álmatlan éjszakákkal, cigivel, alkohollal, droggal. És mindezt miért... hogy megfeleljek a körülöttem lévőknek? Jézusom, szánalmas, amit csinálok. Ki a faszt érdekel mások véleménye? Csak azzal kellene törődnöm, hogy magamnak elég jó legyek.Én úgy szeretlek téged, ahogy vagy, a kurva életbe. Erre rohadtul rá fogok baszni, de hát mindegy, megesik a legjobbakkal is, pláne velem.Kurva laszti, te jó ég. Szanaszét vagyok. Kattog az állkapcsom, kimered a szemem, remeg minden porcikám, jaj. Soha többet ilyet, végeztem a szintetikával, társaságban ezt nem játszhatom be. Hihetetlenül megalázó lenne. Nem azért a két fillérért, mindent ki akarok próbálni, de lehetőleg egyedül – csak hogy tudjam, hogy semmiről nem maradok le. (...) Mi faszért akar ide mindenki akkor bejönni, amikor szarrá vagyok ekizve? Egy rakat kamuindokkal ráadásul. Tuti levágták, mi a helyzet, na de mindegy, faszom az egészbe. Legalább be lehet zárni ezt a rohadt ajtót."

Nos, igen. Mit mondhatnék? Az utóbbi időben szét vagyok esve minden szempontból. Hozzám szólni nem lehet anélkül, hogy elsírnám magam vagy dührohamot kapnék, de ez volt az évvégi nagy fogyásom ára, amit most kíméletlenül behajt rajtam a szervezetem. Bárhonnan is nézem, 13 kilót fogytam egy hónap alatt. Ennek nagy része nyilván víz- meg kajasúly, az intenzív mozgás számlájára 2-3 kilót írhatok legfeljebb, a maradék súlyveszteség meg annak köszönhető, hogy a napi szintű ivászat és/vagy narkózás hatására a testem nekiállt fölzabálni önmagát. 

Gyűlölöm ezt az egészet. Nem tudom, hogy a fogyás hatására-e, de egészen eltorzultam: lóg a bőr az arccsontom alatt, be van esve a szemem, hullik a hajam, mély ráncok húzódnak a szájam sarkától az orromig, tele vagyok pihés szőrrel és sosem múló zúzódásokkal. A testszagom a legrosszabb, egyszerűen kibírhatatlan, napi kétszer kell fürödnöm és többször dezodoroznom ahhoz, hogy ne legyen olyan savanyú szagom, mint egy oszló hullának.

Gyönyörű. De... a parfüm elnyomja a testszagot, a szőrt le tudom borotválni, a zúzódásokra alapozót tehetek, az arcomat krémezhetem, használhatok hajlakkot, vad sminkkel emelhetem ki a szememet - és máris közelebb kerülök a hibátlansághoz. Bár a tökéletesség az én paramétereimmel nyilván elérhetetlen, de azért próbálkozom.

XLVIII.

Valaki radírozzon ki engem

Filmet néztünk órán. Pörögtek a képkockák, szólt a zene, csattantak a párbeszédek, aztán jött az elengedhetetlenül meghitt erotikus jelenet – nekem pedig korogni kezdett a gyomrom. A hang hosszú volt, panaszos és követelődző. Mindenki nevetett, nevettem én is, majd mikor senki sem figyelt, gyorsan beleöklöztem a hasamba. Nem korgott többet.
Vicces, milyen szórakoztatónak találták a többiek, hogy egész nap csak egy almát ettem.
Előtte 4 napig fastoltam.
A barátnőm azt mondta, hogy „gizdábbak a lábaim”, majd arra terelte a témát, hogy ő mennyit fogyott, és hogy mindenki aggódik érte. Megmutatta, mennyire be van esve az arca. Aggódok érte én is, de ez iszonyatosan fájt.

Nem bírom elviselni magamat.
Remeg rajtam a kibaszott háj. Érzem, amikor sétálok, amikor gesztikulálok, amikor buszon ülök. Éget, feszít, lötykölődik. Undorral tölt el. 
Áttetsző akarok lenni testileg-lelkileg.
A lelki része kezd sikerülni. Az emberek elfeledkeznek rólam és magamra hagynak, egyre kevesebben és kevesebben vesznek körül. Semmit rosszat nem tettem; egyszerűen túl sok energiát igényel másoktól az, hogy mosolyt csaljanak az arcomra. 
Ha van is mosoly, nem igazi: zavart, elnagyoltan felmázolt, üres, megfelelni vágyó. 

Csak el akarok végre tűnni.

~*~

Tegnap megint túl sok gyógyszert szedtem be. Újabban ez a hobbim, vagy mi: kiszórok a tenyerembe egy rakat bogyót, csak úgy érzésre, ahogy más a cukorkát szokta, és egyszerre beveszem. Hol több, hol kevesebb, de ahhoz sosem elég, hogy kárt tegyen bennem. 
Nem küzdök érte, hogy meghaljak, de elkerülni sem próbálom. Beveszem, amit gondolok; akkor megyek át az úton, amikor akarok; nem eszek és nem alszok, mert időpocsékolás; kerülöm az új élményeket, mert ki szeretnék irtani az életemből mindent, ami maradásra ösztönözne. Csak el akarom engedni ezt az egészet, az akarást, a szeretetre vágyást, az érzelmeket. 
Csak létezni szeretnék. 
Néha még azt sem.

Azt hiszem, az ilyenekre mondják, hogy kis igényű.

~*~

"Never had a dream this lonely

Where did everybody go?

Never had a dream this dark

Wake me up!

Please make it so!

Never had a broken spirit

I cannot let this world go

Never had a broken wing

How do I fly?

I do not know!"

XLVII.

Here we go again

Közel egy éve nem írtam egy betűt sem a bloghoz, pedig naponta eszembe jutott, hogy mi lehet veletek. Jól vagytok-e vajon? Gyógyultok-e?

Eltűnésem részét képezte, hogy miután félnapnyi folyamatos binge/purge után összeestem a balatoni nyaralónkban, elhatározásra jutottam: abba kell ezt hagynom.

Néztem magam a tükörben, a zúzódást az oldalamon, a kilógó bordák között megbújó hájfodrokat, és arra gondoltam, hogyha tovább folytatom ezt, akkor pár héten vagy hónapon belül kipurcanok. Na, nem mintha ezt olyan rettenetesen bántam volna, de mégsem akartam ilyen ocsmányul átvándorolni a másvilágra. Szóval abbahagytam a hányást – vagyis inkább ritkítottam – egy ideig. Bár magát a tettet vissza tudtam fogni, a gondolataimon nem tudtam változtatni, és ott zúgott, ott őrjöngött bennem minden étkezés után a késztetés, hogy mindent kihányjak. Kiutat kerestem, ami eltereli a figyelmemet az éjjel-nappal sugdolózó árnyakról. Így találtam rá anyám altatóira, amikre rövid időn belül ráfüggtem. A nyár fele így telt el, tompán, félálomban, javarészt érzések és gondolatok nélkül. Aztán egy idő után már nem volt elég két-három szem, és már csak úgy tudtam elaludni, hogy átlagolva 8 altatót vettem be 4 fájdalomcsillapítóval.

Aztán elfogyott az altató, én pedig rátaláltam a keresztapám kis gyógyszeres dobozkájában a morfiumra, amivel remekül megbarátkoztam. Egyszer sikeresen majdnem ki is nyírtam magam egy barátnőmmel, akivel piásan úgy gondoltuk, hogy egy szem, majd még egy, majd még egy, majd még egy nem árthat belőle. Hát, ártott. Másnap ő a Széll Kálmántól az Örsig vezető utat úgy tette meg, hogy megállónként le kellett szállnia a metróról hányni, én pedig hajnalban hánytam kétszer, de a szervezetem egyébként egész jól bírta előző esti faszságomat, mert már hozzászoktattam ahhoz, hogy egy önpusztító idióta vagyok.

De ezen is túllendültünk valahogy, amin segített, hogy a morfium elfogyott, mikor nyár közepén bevettem belőle az utolsó pár szemet másfél doboz fájdalomcsillapítóval. Nem konkrét öngyilkossági kísérlet volt, bár lehet, hogy van, aki annak nevezné… mégis csak annyi zakatolt a fejemben, hogy miért ne? Nem akartam meghalni, de az sem izgatott túlságosan, hogy mi van, ha nem kelek fel többé.

A szervezetem azonban ezt is legyűrte.

Mindeközben márciustól masszívan ittam, heti 3-4 délután biztosan megtalálható voltam valami szar, olcsó kocsmában. Ezt a nyári gyógyszerezésekig bírtam, onnantól kezdve a pia+gyógyszer kombótól besokallt a szervezetem, és egyre sűrűsödtek a képszakadások egy-egy görbébb este megkoronázásaként. A csúcspont az volt, amikor a megfelelő emberekkel kezdtem barátkozni, és júliustól hozzájutottam egyéb szintetikus dolgokhoz is, de basszus, őszintén szólva azok ártottak a legkevesebbet.

Tehát így próbáltam Alice-ként átvergődni a ragacsos, hányásszagú valóságból Csodaországba, több-kevesebb sikerrel. A purgáláshoz kötődő függőségem lecseréltem valami sokkal szerteágazóbb függőségre – az addiktív feledésre.

Sok hibát követtem el, sok kárt tettem magamban, és sok pozitív tulajdonságomat veszítettem el az utóbbi egy évben, de valahogy mégis megértem októberben a 18. születésnapomat. Elhatároztam, hogy elég volt ebből. Nem tehetem tönkre a saját életemet!

Leálltam a gyógyszerekről (nem volt nehéz, mert mind elfogyott) és egyéb drogokról (nem volt nehéz, mert a pénzem is elfogyott), és levágattam a hajamat az új kezdet jelképeként (mily’ klisés, oh). Még dolgozni is elmentem, aztán a pénzből megint inni kezdtem, de már kicsit kontrolláltabban – már csak pénteken és szombaton szoktam kirúgni a hámból. De abban a pillanatban, hogy elhagytam a tudatmódosítókat, a hányásra való inger visszatért, még kínzóbban, még marcangolóbban, mint valaha. És mivel kedves Ellánk egy jellemgyenge barom, akkora csattanással estem vissza a bulímiába, hogy szinte visszhangzott.

A „nem hányok, inkább máshogy teszem tönkre magam”-időszakom alatt 65 kilósra híztam. Ha tükörbe nézek, sírhatnékom van. Az utcára alig bírok kimenni, egyszerűen rettegek a gondolattól, hogy mások láthatnak, és ezáltal lehetőséget kapnak arra, hogy véleményt formáljanak rólam. Gyűlölöm, hogy feszül rajtam a nadrág és remeg rajtam a háj, hogy mindenki mindenhol néz, mindenki BÁMUL, és ott van a szemükben a megvetés.

Talán csak paranoiás vagyok.

Talán nem.

Mindenesetre most el kell szívnom egy cigit, mert már attól gyomron vágott a szorongás és a pánik, hogy csak eszembe jutott, minek láthatnak mások.

Ma még jelentkezem.