2017. 11. 19.

XLVII.

Here we go again


Közel egy éve nem írtam egy betűt sem a bloghoz, pedig naponta eszembe jutott, hogy mi lehet veletek. Jól vagytok-e vajon? Gyógyultok-e?
Eltűnésem részét képezte, hogy miután félnapnyi folyamatos binge/purge után összeestem a balatoni nyaralónkban, elhatározásra jutottam: abba kell ezt hagynom.

Néztem magam a tükörben, a zúzódást az oldalamon, a kilógó bordák között megbújó hájfodrokat, és arra gondoltam, hogyha tovább folytatom ezt, akkor pár héten vagy hónapon belül kipurcanok. Na, nem mintha ezt olyan rettenetesen bántam volna, de mégsem akartam ilyen ocsmányul átvándorolni a másvilágra. Szóval abbahagytam a hányást – vagyis inkább ritkítottam – egy ideig. Bár magát a tettet vissza tudtam fogni, a gondolataimon nem tudtam változtatni, és ott zúgott, ott őrjöngött bennem minden étkezés után a késztetés, hogy mindent kihányjak. Kiutat kerestem, ami eltereli a figyelmemet az éjjel-nappal sugdolózó árnyakról. Így találtam rá anyám altatóira, amikre rövid időn belül ráfüggtem. A nyár fele így telt el, tompán, félálomban, javarészt érzések és gondolatok nélkül. Aztán egy idő után már nem volt elég két-három szem, és már csak úgy tudtam elaludni, hogy átlagolva 8 altatót vettem be 4 fájdalomcsillapítóval.
Aztán elfogyott az altató, én pedig rátaláltam a keresztapám kis gyógyszeres dobozkájában a morfiumra, amivel remekül megbarátkoztam. Egyszer sikeresen majdnem ki is nyírtam magam egy barátnőmmel, akivel piásan úgy gondoltuk, hogy egy szem, majd még egy, majd még egy, majd még egy nem árthat belőle. Hát, ártott. Másnap ő a Széll Kálmántól az Örsig vezető utat úgy tette meg, hogy megállónként le kellett szállnia a metróról hányni, én pedig hajnalban hánytam kétszer, de a szervezetem egyébként egész jól bírta előző esti faszságomat, mert már hozzászoktattam ahhoz, hogy egy önpusztító idióta vagyok.
De ezen is túllendültünk valahogy, amin segített, hogy a morfium elfogyott, mikor nyár közepén bevettem belőle az utolsó pár szemet másfél doboz fájdalomcsillapítóval. Nem konkrét öngyilkossági kísérlet volt, bár lehet, hogy van, aki annak nevezné… mégis csak annyi zakatolt a fejemben, hogy miért ne? Nem akartam meghalni, de az sem izgatott túlságosan, hogy mi van, ha nem kelek fel többé.
A szervezetem azonban ezt is legyűrte.
Mindeközben márciustól masszívan ittam, heti 3-4 délután biztosan megtalálható voltam valami szar, olcsó kocsmában. Ezt a nyári gyógyszerezésekig bírtam, onnantól kezdve a pia+gyógyszer kombótól besokallt a szervezetem, és egyre sűrűsödtek a képszakadások egy-egy görbébb este megkoronázásaként. A csúcspont az volt, amikor a megfelelő emberekkel kezdtem barátkozni, és júliustól hozzájutottam egyéb szintetikus dolgokhoz is, de basszus, őszintén szólva azok ártottak a legkevesebbet.
Tehát így próbáltam Alice-ként átvergődni a ragacsos, hányásszagú valóságból Csodaországba, több-kevesebb sikerrel. A purgáláshoz kötődő függőségem lecseréltem valami sokkal szerteágazóbb függőségre – az addiktív feledésre.

Sok hibát követtem el, sok kárt tettem magamban, és sok pozitív tulajdonságomat veszítettem el az utóbbi egy évben, de valahogy mégis megértem októberben a 18. születésnapomat. Elhatároztam, hogy elég volt ebből. Nem tehetem tönkre a saját életemet!
Leálltam a gyógyszerekről (nem volt nehéz, mert mind elfogyott) és egyéb drogokról (nem volt nehéz, mert a pénzem is elfogyott), és levágattam a hajamat az új kezdet jelképeként (mily’ klisés, oh). Még dolgozni is elmentem, aztán a pénzből megint inni kezdtem, de már kicsit kontrolláltabban – már csak pénteken és szombaton szoktam kirúgni a hámból. De abban a pillanatban, hogy elhagytam a tudatmódosítókat, a hányásra való inger visszatért, még kínzóbban, még marcangolóbban, mint valaha. És mivel kedves Ellánk egy jellemgyenge barom, akkora csattanással estem vissza a bulímiába, hogy szinte visszhangzott.
A „nem hányok, inkább máshogy teszem tönkre magam”-időszakom alatt 65 kilósra híztam. Ha tükörbe nézek, sírhatnékom van. Az utcára alig bírok kimenni, egyszerűen rettegek a gondolattól, hogy mások láthatnak, és ezáltal lehetőséget kapnak arra, hogy véleményt formáljanak rólam. Gyűlölöm, hogy feszül rajtam a nadrág és remeg rajtam a háj, hogy mindenki mindenhol néz, mindenki BÁMUL, és ott van a szemükben a megvetés.
Talán csak paranoiás vagyok.
Talán nem.

Mindenesetre most el kell szívnom egy cigit, mert már attól gyomron vágott a szorongás és a pánik, hogy csak eszembe jutott, minek láthatnak mások.




Ma még jelentkezem.

2 megjegyzés:

  1. Hú, nagyon hiányoztál, és aggódtam érted! Örülök, hogy újra itt vagy. Tudom, hogy innen nem nagyon tudok segíteni, de azért elmondom, hogy van, akit érdekel, mi van veled.
    Nagyon szeretem a blogodat.
    Utólag is boldog szülinapot.
    Nem akarok kliséket írni, így ezzel zárnám is a kis beszédem. Üdv újra itt!

    VálaszTörlés
  2. Szia! Nagyon hiányoztál! Van kedved beszélgetni? (iszami79@gmail.com

    VálaszTörlés