XLV.

2016.12.11.

A saját anti-thinspom vagyok. Csak ülök a konyhában üresen – végre tényleg üresen, ebben a rettenetes hónapban először -, nézem a mozarellát, a sonkát, a ketchupot, a tortaszeletet, a joghurtot, a halomba hordott ételek mocskos kánaánját, és legszívesebben felgyújtanám az egészet. Hadd lobogjon, hadd szikrázzon, hadd érjenek a lángok a mennyezetig!

Nincs kísértés. Most nincs. Már a gondolattól rosszul vagyok, hogy hozzáérjek bármelyikhez is, pláne hogy a számba tegyem. Mindig az jut eszembe, milyen gusztustalan is az evés, nem csak akkor, ha én teszem, hanem ha bárki más. Láttatok már olyan embert enni, aki a bánatát ételbe fojtja? Láttátok, hogy zabál? Hogy tömi a szájába zsírtól csillogó, húsos ujjaival a mócsingokat? Hallottátok, hogy hörög és szuszog? Hallottátok a csámcsogást, az izgatott és mohó nyeldeklést? Figyeltétek, hogy fullad bele az ételbe, ami ellepi belülről, apró gócokba csomósodva hullámzik feszülő bőre alatt, és csak arra vár, hogy kirobbanhasson onnan?
Éreztétek már ti magatokat ennek a visszataszító embernek?
Aki igen, az nincs egyedül; én is voltam így megszámlálhatatlanul sokszor, de akkor még nem tudtam leállni, csak zabáltam-zabáltam-zabáltam, a hűtő fényköréből a kamra piszkos-feketéjébe zuhanva. De most… nem tudom. Valami elmúlt. Nem bírok ránézni se az ételre, és annak a gondolata is megijeszt, hogy hányjak. Mert igazából csak magamat bántom vele, és semmi, de semmi értelme, mert amit a számba veszek, az már a részemmé válik, hiába hányom ki. (És még csodálkoztam, hogy hogy a faszba lettem 62 kiló... hát így, a hányások és a falásrohamok csapdájába zuhanva.)

Plusz egy barátommal egyezséget kötöttünk, szóval ennek értelmében nekem a hányás nemcsak ion-, hanem anyagi veszteséggel is járna. Én meg iszonyat spúr vagyok, tehát a barátom megtalálta a gyenge pontomat :D Ugyanakkor elég szomorú, hogy a pszichológusok és pszichiáterek és tanácsok és szavak és üvöltözések mind hidegen hagytak, de egy fogadás ilyen hatással volt rám, hogy 12.07. óta „tiszta” vagyok.

Tegnap amúgy ritka hülye voltam, mert reggel ledöntöttem egy kis szennateát, gondolva, hogy úgyis egész nap otthon fogok depressziózni. Aha. Hát nem. A barátnőm rávett este, hogy ne sírós zenéket hallgassak világfájdalmas arccal, hanem igenis szedjem össze magam, és mozduljak ki, szóval pofákat vágva, de elmondhatatlanul hálásan elmentem vele egy koncertre. 
Japp, csak a szennatea meg úgy gondolta, hogy pont a legnagyobb tombolás közepén óhajt működésbe lépni, így hát kiverekedtem magam a mosdóba. Félúton elkapta a karomat egy srác, és a legragyogóbb kanvigyorát felvillantva megkérdezte, hogy „hová ilyen sietősen, Hamupipőke?”, de én csak bájosan rápillogtam az „eresszvécérebazdmeg”-nézésemmel. Szúrós tekintetem nem veszített erejéből a szenna megpróbáltatásai ellenére, így elengedett az úriember (khm).
Amúgy nagyon jól éreztem ezt az apró kellemetlenséget tekintve, és igazán örültem, hogy a barátnőm nem hagyott otthon punnyadni.

Na, befejeztem csodálatos életem taglalását, inkább áttérek a terveimre:
• 55 kiló január elsejéig. Tudom, elég meredek, saccperkábé 6 kilót kellene leadnom ennek eléréséhez, de mivel van miből fogynom, talán van esélyem. 
• Lila haj. Az isten szerelmére, ez már igazán sikerülhetne, de eddig csak bordós-padlizsános árnyalatokat tudtam a fejemre szenvedni. Most viszont megyek majd fodrászhoz névnapom alkalmából, aki remélhetőleg meg tudja csinálni nekem ezt.
• Fül kibaszatása. A helixet körülbelül két hete megcsináltattam (nem vérzett, nem gyulladt be – nagyon durva), de még szeretnék a fülcimpa alsó részébe két lyukat szúratni. Ezzel karácsonyig meg szeretnék lenni.
• Nem megbukni. Semmiből. Főleg kémiából, fizikából és matekból (nagyon megy nekem ez a reál, hát igen). 

Rövid távon (=januárig) ennyi is lenne, most pedig lelövöm magam, mert holnap korán kelek. Kitartást mindenkinek, és jó éjt! <3