IX.

Akarom

"Az életben maradás kulcsa nem a hideg és az éhség elviselése, hanem a fejünkben tanyát verő ellenség legyőzése." ~ Laurence Gonzales

 Nekem még nem sikerült legyőznöm az ellenségemet, sőt, egyre többször bukok bele a vele folytatott harcba. De ki akarok tartani, mert érezni akarom a csontjaimat, látni akarom a kiugró bordáimat, a rést a combjaim között, a beesett arcomat, mindet akarom, akarom, akarom. És senki más nem áll az utamban, mint én magam.

Ma reggel 53.6 kilót mutatott a mérleg. Ma este 55.2-t. Hatalmas bingém volt, magamba tömtem legalább négyezer kalóriát, és megálljt kellett volna parancsolnom magamnak, de egyszerűen képtelen voltam; a fejemben az dübörgött, hogy rágni akarok, harapni, tépni, és az ősi ösztön felülkerekedett rajtam. A hasam most kidudorodik, a tükörképem torz és gúnyos, a testén zsírtól feszül a bőr, az arca puffadt és kerekded. Le akarom tépni a bőrömet, a körmömmel az arcomba vájva nyúzni magamról a szégyent, mert nem bírom elviselni, hogy egy gyenge szar vagyok. Holnap üresjárat van tervben, nem eszek egész napot semmit, nem vagyok hajlandó, nem akarok, nem, nem és nem. Úgyis későn fogok hazaérni, addig simán kibírom, itthon meg majd gyorsan lefekszem aludni, hogy még véletlenül se tudjon átkattanni bennem az a valami, ami a falásrohamaimat szabályozza. (Undorodtam magamtól, meg az emléktől, ahogy tömtem magamba az ételeket, és hiába fordultam le kis híján a székről a túlevés miatt, csak zabáltam tovább, amíg találtam itthon valami kaját. Most rendesen elbasztam, de nem adom fel.)

Ahogy ma a folyosón sétáltam, idegennek éreztem magam a saját testemben. Furcsán mozogtam, valahogy diszharmonikusan, túl hangosan, túl esetlenül, és hiába lopakodtam a fal mellett lapulva, az emberek úgy követtek a tekintetükkel, ahogy a ragadozók szokták a prédát. Felszegtem a fejem, és tovább botladoztam - arra gondoltam, hogy "nem állíthattok meg" -, ujjamat végigfuttatva a radiátor rácsain. A körmeim élesen koppantak rajta, és akkor még nem tudtam, hogy egy fél nappal később ugyanezekkel a körmökkel fogom véresre kaparni a torkom, hogy valamennyi kijöjjön abból a végtelen mennyiségű szégyenből, ami a bensőmet feszíti. 

Kecses akarok lenni, törékeny, légiesen könnyed, mint egy porcelánbalerina, akit óvnak, nehogy szilánkjaira hulljon szét. Az én darabjaim azonban már a földre záporoztak, és nincs senki, aki újra össze akarna rakni.