...egy fiúnak címezve
Állj ki mellettem! Szeretném, ha fognád a kezem.
Megszorítanod sem kell, vagy összefűznöd az ujjainkat, tényleg; csak érezni
akarom a bőrödet. Elég, ha mindössze súrolod az enyémet, utána tőlem aztán vissza
is húzhatod, és szemlesütve félrenézhetsz, hiszen
nincs
szükségem
rád.
(Napról napra egyre jobban elhiszem ezt a hazugságot.)
Valaki részegen megkérdezte tőled egy téli, füstös éjszakán, hogy
mit gondolsz rólam… emlékszel? Féloldalasan a hátad mögött ültem, és elfúlóan, szerencsétlenül elnevettem magam, gyilkos
pillantást vetve a közös ismerősünkre. Kis híján ráförmedtem, hogy ezt most miért kellett, baszdmeg?, de te
felvont szemöldökkel rám néztél, zavartan elmosolyodtál, majd elém toltad a
félig üres félig teli? borosüveget.
– Ő megbízható, és kedves – mondtad rólam, mire kikaptam a
kezedből azt a szart, és kínosan vigyorogva meghúztam. Tudod, tévedtél, mert se
megbízható nem vagyok, se kedves: azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy a legjobb,
ha örökre elfelejtelek. Csak egy árnyat láttál belőlem (ahogy mindenki más is),
azt, amit a falra vetett rólam a hazugságaim imbolygó fénye, és tudod, mit? Jó
volt ez így, azt hiszem. Hogy nem lettem számodra se több, se kevesebb, mint egy
kedves és megbízható barát.
Megbízható és kedves. Megbízható. Kedves.
Felejthető és jelentéktelen. Láthatatlan. Értéktelen.
Egyszer majd elmélázva fogod nézni az arcomat a
tablóképünkön, a nyelved hegyén lesz a nevem, de nem, sajnos nem fog eszedbe jutni, és miközben elfordulsz, meg fogod
rázni a fejed.
Valaki részegen megkérdezte tőled egy tavaszi, fogvacogtató
estén, hogy mit gondolsz rólam… emlékszel?
Az oldaladon ültem, a kezemben a sálad, amit egyszerűen leloptam rólad, és az
istenért se eresztettem. Rám néztél, zavartan elmosolyodtál, a szembogarad
fényes volt, hatalmas, fullasztóan fekete.
– Nagyon vonzó lett, és jól áll neki, hogy megtalálta
önmagát – mondtad rólam, és le sem vetted rólam a tekintetedet. Udvariasan
nevettem, aztán hazakísértelek, mint haver a havert, lány a fiút. Úgy tettem,
mintha azért karoltam volna beléd, hogy ne essek el, pedig tudtam, ha
elengednélek, te zuhannál porba, csak túl büszke voltál ezt beismerni.
Még mindig
túl büszke vagy. Túl büszke és buta. Büszke. Buta. Bolond és vak. Sosem
ismertél igazán, mert nem akartad nekem szentelni az idődet, és ezt nem bocsátom meg.
Egyszer majd elmélázva fogom nézni az arcodat a
tablóképünkön, ki fogom mondani a neved, aztán nekiesek a fotónak egy
gombostűvel, és addig kaparom a fejed fölött a papírt, míg nem marad más ott, csak
egy rongyos szélű, felkarcolt, fehér folt, és miközben elfordulok, magam mögött
hagyom az emlékedet.
Valaki részegen meg fogja kérdezni tőled még az idén egy nyári, borzas
alkonyon, hogy mit gondolsz rólam… emlékezni
fogsz arra a percre, még ha a nevemre nem is. Veled szemben fogok ülni, a tábortűz túloldalán, hallgatom a hamvukba roskadó fahasábok ropogását, de közben fél füllel rád figyelek.
Nagy levegőt veszel, és nem mersz majd rám nézni, se mosolyogni, és mondasz valamit, amit nem leszek hajlandó meghallani. A szemedet a parazsakra
szegezed, és várni fogsz valamire, egy szóra tőlem, vagy csak egy hitetlen szusszanásra.
Én nyugodt leszek, néma, és gyönyörű; te zihálva kapkodsz a múltad mozaikdarabjai után, és keresed azt a részt, ahol elrontottad a jövőd
mintázatát.
A tablóképemet sose rakom majd ki a falra, hanem hagyom,
hogy sárgává rágja az idő.