2016. 03. 31.

XIX.

Mocorgásokba'


Ma egész sikeres napot tudhatok a hátam mögött, azt hiszem (lekopogom). Összesen 224 kcalt ettem, futottam egy órát, tornáztam, sétáltam. Höh, a végén még sportember leszek. És egyelőre elkerült a binge, de amíg nem alszom, addig természetesen fenyeget a bezabálás veszélye, szóval óvatos reménykedéssel tekintek a jövőbe. Képzeljétek, bingéről jut eszembe, tegnap azt álmodtam, hogy kiraboltam egy pékséget :D Aztán rémlik még valami róla, hogy Kylo Rennel meg Chewbaccával hamburgert sütöttünk (Luke Skywalkerből...?), és hogy fejjel lefelé pörögve kettétörtem egy hűtőszekrényt. Nem, elalvás előtt tuti nem szívtam semmit.

És ó, fuck yeah, ma reggel 56 kg voltam reggeli előtt. Már csak 1 kg kell hozzá, hogy elérjem az Első Számú Célt, 6 kg a Második Számú célhoz, és 8 kg a Harmadik Számú Fucking Célhoz. Arról nem is beszélve, hogy a nagybetűs Álomsúly számomra a 46 kiló lenne, de eh, ezen még dolgozni kell. Pont tizet kéne leadnom. Móka az élet.

Szóval egészen sikeres napot tudhatok a hátam mögött, eltekintve attól az aprócska ténytől, hogy reggel képtelen voltam bemenni az iskolába. Kinyitottam a szemem, bámultam a plafont, és így... nem. Összeszorult a mellkasom a gondolatra, hogy az egész délelőttöt emberek között töltsem, akik méricskélnek, mint egy darab húst, és kinevetnek a hátam mögött, de a szemembe mosolyognak, és megvetnek, és lesajnálnak, és megaláznak, és létezniük se kellene. A tanárokról nem is beszélve, akiknek csak egy szennyfolt vagyok az elitgimijük makulátlan, csipkés kis abroszán. Az idegességtől öklendezni kezdtem, de le tudtam gyűrni a hányást - nem megyek vissza a kórházba még egyszer. Végül délig felváltva aludtam és olvastam, aztán mikor rám tört a sírhatnék, akkor görcsösen nevetni kezdtem. Nem jó ez így.

Valahogy törékenynek érzem a pillanatokat. Az idő kicsúszik a kezem közül, apró göcsörtjei véres karistokat vésnek a tenyerembe, és érzem a sebek bűzét... tömény, állott párafelhőként vonul át a légen, fullasztóan sűrűn, tompa hullámokban. Azt szokták mondani, a vérnek fémes szaga van, de nem. Sós.
Egyszer voltam vadászaton, ott tolult az orromba ilyen erőszakosan a halál illata, mikor az elejtett vad bőre alól kiforgatták a lila, vaskos beleket, meg a féregszerű zsigereket, és velük együtt ömlött ki az éjszakába a vér sós szaga.

Szép álmokat :3


damm-damm-daaaammm

2016. 03. 30.

5 tipp a falásrohamok ellen

B I N G E
- a lesben álló szörnyeteg -


Why couldn’t I find one action that would make the need to binge automatically disappear? Because there is no magic action to make that horrible prebinge feeling go away.” ~ Jenni Schaefer

Aki egy kicsit is belecsúszott már az étkezési zavarok valamelyikébe, annak azt hiszem, nem kell vadul gesztikulálva elmagyaráznom, hogy mi is az a binge, más néven falásroham

Azért pár szóban itt a lényeg:

  • kontrollvesztés 
  • habzsolás (imádom a magyar nyelvet, hogy még a két pofára zabálásra is van érzékletes kifejezésünk)
  • evés teltségérzésig, majd sokszor azon túl a végtelenbe és tovább
  • csak így random rád tör és nem bírod abbahagyni és elfelejted ki vagy és csak eszel és eszel és eszel és mi a fasz

Legtöbbször a diéták, fogyókúrák „mellékhatásaként” jelentkezik a kalóriahiány miatt, de érzelmi okok szintén kiváltják. Anorexiások és bulímiások körében gyakran előfordul, de egy régi-új étkezési zavar is megjelent, a falászavar (más néven Binge Eating Disorder=BED), mely esetében a bulímiára jellemző módon falási epizódok jelentkeznek, ám ezeket nem követi purge, vagyis kompenzálás, ami lehet hányás, hashajtózás, túledzés.


Hogy mit tehetünk, ha ilyen rohamunk lenne?

Az okosok kognitív-viselkedésterápiát, étvágycsökkentőket, hangulatstabilizáló antikonvulzív szereket (ne kérdezzétek), és antidepresszívumokat ajánlanak ellenszerként, sőt, van, aki odáig megy, hogy kijelenti: az önkontroll a megoldás. (Szóval, szerintük döntsük el, hogy nem akarunk enni, és utána… ne együnk. Wow, kösz a tippet, ez eszembe sem jutott, tényleg.)

Én nem hiszek az okosoknak. A habzsi-babzsit nem lehet holmi étvágycsökkentővel legyőzni, a habzsi jön, a habzsi lát, a habzsi győz, és a végén azon kapod magad, hogy állsz az üres hűtő előtt, nézed a kongó polcokat, a kezeden nyúlós kajamaradék, a szád körül maszat, nem emlékszel rá, mit ettél, mikor, hol, és csak annyit sincs erőd suttogni, hogy basszameg. Hát, igen, szóval nem hiszek az okosok okoskodásában, abban viszont igen, hogy a semmiből még a legelvetemültebb BED-es sem tud kaját teremteni, tehát ha van rá erőnk, és idejében észrevesszük a falásroham kezdetét, akkor bizony zárjuk el magunk elől az ételt, menjünk el otthonról (természetesen pénz nélkül, nehogy elcsábuljunk), vagy feküdjünk le aludni. Ez mind szép és jó, hazaérve viszont ismét veszélyzónába kerülünk, amint az ételek kartávolságon belülre jutnak. Ilyenkor mit tehetünk?

A binge előtt mindig van egy kis vihar előtti csend, és ha van utolsó utáni pillanat, amikor vissza lehet fogni a falásrohamot, akkor az ez, és meg kell próbálnunk a lehető leghatásosabban lecsökkenteni a binge esélyeit (vagy várható hosszát). A kulcs az időhúzás


Lehet próbálkozni a következőkkel:


1. Ülj le egy tükörrel szemben, és számlálj visszafelé a súlyodtól. Közben vedd számba, hogy miden akarsz változtatni… próbáld megemberelni magadat, és elfelejteni a hűtőd tartalmát! Számolhatod a lélegzeteidet is, arra gondolva közben, hogy minden egyes kilélegzéssel kifújod az étel iránti vágyadat. Belélegzés: biztonságban vagyok. Kilélegzés: már jóllaktam. Csak ügyesen!

2. Találd ki, mi az a tevékenység, amibe a leginkább bele tudsz feledkezni, valamint boldoggá tesz, és csináld. Megengedheted magadnak ezt az órácskát, mikor azt tehetsz, amit akarsz – csak ez ugye ne az evés legyen. Tudatosítsd magadban, hogy az evés nem tesz boldoggá, ezzel csak az agyad ver át. (Ne csodálkozzunk, hogy ha bármi bánatunk van, egyből enni támad kedvünk. Csecsemőkorunkban mit adott az édesanyánk először, ha sírni kezdtünk, hogy megvigasztaljon? Mit? Na? Na?)

3. Képzeld el az érzéseket, amik benned gyülekeznek. Hogyan néznek ki? Milyen a színük, a méretük, az állaguk, a szaguk? Mozognak, vagy egy helyben állnak? Kisebbítsd őket gondolatban, párologtasd el, bármilyen módon semmisítsd meg! Például az éhség nálam mindig nyúlós, gennysárga, fortyogó massza, körülbelül kádnyi méretű, és mindig elképzelem, ahogy kihúzom a lefolyó dugóját, és egyszerűen elcsorog a falánkságom. Ezzel a módszerrel eltereled a gondolataidat az ételről, ráadásul az elképzelt izé sokszor olyan gusztustalan, hogy egy életre elmegy a kedved az evéstől. Kiröhögöd a tippemet, és hülyeségnek tartod? Figyelj, egy próbát azért megér. Én is szkeptikusan álltam hozzá, de meglepően hasznosnak bizonyult.

4. Már a hűtő ajtaját rágcsálod kínodban, de a maradék lelkierőd még gátat szab a zabálásnak? Először is gratulálok, hogy idáig kibírtad, ez már haladás! Használd ki a hősies kitartásodat, és írj listát róla, hogy legszívesebben miket ennél most össze. Ne felejtsd el csekkolni a kalóriatartalmukat se… biztos megéri neked magadba vinni azt az ötezer kcalnyi felesleges dolgot, amivel tönkreteheted napok, hetek, hónapok kemény munkáját? 

5. Fogd fel úgy, hogy a tested egy repülőgép, aminek TE parancsolsz – a bingénél csupán bekapcsol a szervezeted automata-üzemmódja. Lehet, hogy miközben megpróbálod visszaállítani a gépet manuális vezérlésre, a gép a feje tetejére áll, légörvénybe kerülsz, vagy félig meghalsz, de az istenért, muszáj próbálkoznod, ha nem akarsz gépestül-mindenestül lezuhanni és a földbe csapódni.



Ha megtörtént a baj, ne utáld magad. Sajnos mindenkivel megesik, hogy elveszíti a kontrollt. Ne feledd, bármelyik falatnál tudod azt mondani, hogy elég, csak ehhez rengeteg kitartás kell. Dobálom itt a tippjeimet, joggal kérhetitek hát tőlem, hogy nosza, akkor mutassam az eredményt, amit elértem velük. Az igazság a következő: gyenge vagyok. Kibaszottul gyenge, és vannak bingéim, méghozzá gyakran. De tudjátok, mit? Mióta ezeket a módszereket gyakorlom, egyre gyorsabban tudom visszanyerni az irányítást önmagam fölött. Mikor ez az egész elkezdődött, volt, hogy 8000 (!) kalóriát is megettem egy ültő helyemben, ez a szám mára 2000-re csökkent. Lehet, hogy még mindig rengeteg, de már ez is haladás, és tudom, hogy egyszer elérem, hogy a bingém ne legyen több 1500 kcalnál. 


Ha van valami tuti tippetek, kérlek, osszátok meg kommentben, chaten, vagy a Pro Ana Fórum egyik topicjában! Köszönöm azoknak, akik a tanácsaikkal eddig segítettek csökkenteni a bingéim számát és mennyiségét, valódi angyalok vagytok, lányok.

2016. 03. 29.

XVIII.

Pánikroham?


Hogy milyen lehet egy pánikroham, azt nem tudom, de talán hasonlít ahhoz, amit most érzek. Szorít a mellkasom, zúg a fülem, alig bírok nyelni, émelygek, és a szemem előtt a világ sarka elüszkösödve lüktet.

Anyám telefonján a szeretőjétől kapott üzenet 
lüktet.

Nem kellek senkinek,

A mérlegen az 57.6 
lüktet.

undorító vagyok,

A bemagolhatatlan betűrengeteg a tankönyvemben 
lüktet.

buta vagyok,

A kezemen ütött seb 
lüktet.

szánalmas vagyok,

Az óramutató a számlap felett 
lüktet.

és hamarosan lejár az időm.

Hánynom kellene, kiadni magamból minden érzést, ami attól lüktet, attól feszül, attól csordul túl, hogy nem vagyok elég jó, de nem tehetem meg, mert nem szeretnék visszamenni a kórházba, a helyre, ahol beledermedt a a fertőtlenítő maró szagába az idő. Nem tehetem tönkre magam - addig nem, amíg nem vagyok elég vékony.
Május 10-ig elérem az ötven kilót, ha beledöglök, akkor is.

Egy bingéről szóló bejegyzés éjfélig felkerül, csak le kell kicsit higgadnom, mert ez így nem állapot. Pozitívum (mert mindig van kibaszott pozitívum, csak észre kell venni, hö): elkezdtem tegnap ezt a tornát, és kicsit lerohadtak ugyan a nemlétező seggizmaim tőle, de megérte. 


igen, az ott vörösboros menstruációs vér



174/57.6

2016. 03. 28.

Vers

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén



Valaki jár a fák hegyén 
ki gyújtja s oltja csillagod 
csak az nem fél kit a remény 
már végképp magára hagyott 

én félek még reménykedem 
ez a megtartó irgalom 
a gondviselő félelem 
kísért eddigi utamon 

valaki jár a fák hegyén 
vajon amikor zuhanok 
meggyújt-e akkor még az én 
fényemnél egy új csillagot 

vagy engem is egyetlenegy 
sötétlő maggá összenyom 
s nem villantja föl lelkemet 
egy megszülető csillagon 

valaki jár a fák hegyén 
mondják úr minden porszemen 
mondják hogy maga a remény 
mondják maga a félelem.


Hánytatás 2.0

Miért NE csináld?


"– Szóval, szívroham volt? Mert összezavarodtak az elektrolitjai?
Anyu felhúzza a mellére a stólát. 
– Nem, édes. Cassie nyelőcsöve rupturált. 
– Rupturált. 
– Felszakadt. Boerhaave-szindróma, általában alkoholistáknál figyelhető meg, akik rendszeresen rókáznak a túl sok ivás után. Az erőszakolt hányás megrepesztheti a nyelőcsövet. – Anyu a kezét nézi. – Éppen a motel vécéjében purgált, amikor bekövetkezett a ruptúra. Továbbá, mint már mondtam, nagyon-nagyon részeg volt. Sokkot kapott, és meghalt a mosdóban. 
Tízig számolok, aztán százig. Anyu vár, figyel. Belégzés. Kilégzés.
– Akarsz tudni még valamit? – kérdezi végül."
~ Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok


Nem volt egy leányálom ezt olvasni, miközben egy kórházi ágy betonmatracát nyomtam, és a vénámba hűsen csúszott az infúzió. Harmadik napja feküdtem bent - kiszáradtál, azért vagy itt, suttogták a nővérkék -, és minden vágyam volt hazamenni. Vagy meghalni. Vagy bármi. Csak ne kellett volna hallgatnom a falióra idegőrlő kattogását, a szomszéd szobában fekvő csecsemő sikoltozását, az orvosok udvarias, feszes kacaját, a szülők elcsukló zokogását az éjszaka nyúlós csendjében. 
Kiszáradtam, azért voltam ott. Rosszabbul is járhattam volna: napi ötször-hatszor hánytam egy héten keresztül, a kezem felhasadt, a torkom égett, a számat kimarta a sav. A gyomorfekély lett volna a minimum, szóval elég olcsón megúsztam. Isteni gondviselés?
Ugyanakkor érzem, tudom, hogy nincs több esélyem, nem eshetek vissza a gödör legmélyére még egyszer, mert akkor nagyon megbánom. Más utat kell találnom a vékonysághoz, mint a hánytatás. Ez nehéz lesz, de megtanultam a leckét: nem éri meg hánytatnom magamat, mert több kárt csinál, mint amennyi hasznot hajt.

Hogy mik is a veszélyei a dolognak?

  • Függőséget okoz, méghozzá nem is akármilyet. Képtelen leszel leállni, és valahányszor eszel, a fejedben fog motoszkálni a gondolat, hogy hánynod kellene. Arról nem is beszélve, hogy egy idő után öklendezni fogsz bármiféle étel elfogyasztása után, mert kialakul ez a "reflex".
  • Egészségügyi problémáid támadhatnak. A kiszáradást a saját bőrömön tapasztaltam, ezen kívül gyakoriak az önhánytatók körében az agyban elpattanó vérerek, a szívgodok, a nyelőcső-felszakadás és a gyomorfekély. Nekem refluxom és pajzsmirigy alulműködésem, valamint laktóz- és gluténérzékenységem alakult ki a négy éven át tartó hánytatástól, plusz a fogaim rémesen érzékenyek lettek a hidegre, a melegre és az édesre.
  • Lelkileg tönkretesz, mert nem fogsz fogyni vele, és rettenetes ennyit szenvedni a semmiért (sokszor ki se lehet teljes mértékben hányni az adott ételt, amivel próbálkozunk). Ne feledjétek, még ha mindent ki is adtok magatokból, a kalóriák fele ígyis-úgyis felszívódik!

Az az igazság, hogy kurvára nem éri meg ezt tenni magatokkal. Csodának tartom, hogy le tudtam vele állni, bár igaz, néha még megkörnyékez a vágy, hogy kiadjam magamból az összes ételt. Ezen meg kell tanulnom úrrá lenni, mert nem hányásszagú, sápadt, puffadt arcú, véreres szemű, sárga fogú lány akarok lenni, hanem vékony, törékeny és gyönyörű. A hányás pedig ugyanúgy önuralom kérdése, mint az evés; a döntés tehát a mi kezünkben van.


2016. 03. 24.

XVII.

Z Á R Ó J E L E N T É S


Diagnózisok
Kód     DIAGNÓZISOK megnevezése
A09H0   Gastroenteritis acuta
E8780   Dehydratio
K5220   Allergiás és nutritionális gastroenteritis és colitis in obs

"Futószalagon gyártott konzerv-diagnózis rendel."

Felvételi státusz
Korának megfelelően fejlett és táplált, kielégítő általános állapotú nagylány. Éber, tudata tiszta. (...) Testtömeg: 57.6 kg, testhossz: 174 cm.

'"Korának megfelelően hájas, kielégítően zsíros. Testtömege 56 kg + bakancs + kabát + pulcsi + kapucnis pulcsi + nadrág + fehérnemű + szerencsekarkötő + aura, testhossz: amennyit mond, igazából fene se tudja."

Epikrízis
(...) Mai napon jó általános állapotban, tanácsokkal ellátva otthonába bocsájtjuk.

"Mai napon végre elhúzza innen a dagadt seggét."



Szóval hétfőn reggel anyám bekattant, és elrángatott a sürgősségire. Hogy hogyan szerzett tudomást a hányásokról? Meghallotta a hangokat, de sikerült eldugnom a szeme elől a hányásos kezemet, és azt mondtam, magától jön a dolog. A túladagolt vízhajtótól ment a hasam rendesen, és lázat is csinált, úgyhogy ezek a "tünetek" együtt meggyőzték anyámat arról, hogy a kicsi lánya rosszullétének hátterében valami vírusos szar állhat.
A sürgősségin infúziót nyomtak belém, visszakapartak a kiszáradás széléről. Az orvosok saját maguk, valamint anyám megnyugtatása végett egy ráncos papírra öklendeztek pár rakatnyi diagnózist, aztán elirányítottak két másik kórházba. A nővérek tündériek voltak - nem erőltették az ételt -, bár a vénáimat nem nagyon találták, és szétszurkálták a karomat. Még most is be van lilulva a sebek helye, de sebaj. 
Hétfőtől csütörtökig voltam ott, tehát négy napig, ezek közül az elsőn és az utolsón fastoltam. (Illetve még tart a mai, és remélem, nem fogom elrontani.)
Viszont soha többé nem akarom meghánytatni magam. Az az igazság, hogy megijedtem: tényleg rettenetesen ki voltam száradva, szinte összeaszalódtam, a nyirokcsomóim megduzzadtak, fájt a nyelés, remegett a kezem, kisebesedett az ujjtövem. 
Az ágyban fekve felfogtam, hogy a hánytatással a tűzzel játszottam, és sikerült is megégetnem magam rendesen. Az adott még hatalmas löketet az elhatározás kapcsán, hogy elolvastam a Jégviráglányokat, és basszameg. Hogy lehet egy könyv ennyire gyönyörű, istenem. Cassie sorsa elrettentett. Nem akarok felszakadó nyelőcsővel meghalni, nem akarok vért hányni, nem akarok gennytől nyákos pletyka lenni a rokonok ajkán. Csak vékony akarok lenni. Megpróbálom tényleg elkerülni a bingéket ezután. 
Höhö, szép remények.

A Jégviráglányokat mindenesetre ajánlom, mert fantasztikus könyv. Ti olvastátok? 





2016. 03. 20.

XVI.

Reload


"Take second best
Put me to the test
Things on your chest
You need to confess
I will deliver
You know I’m a forgiver"


Mikor holnap kinyitom a szemem, újrakezdem ezt az egészet. Ma jöttem rá két binge között (mialatt bájosan toltam a számba a tejszínhabos, mézzel leöntött kalácsdarabkákat), hogy teljesen rossz irányból közelítettem meg a fogyás-problémát. 
Mert mit is mondtam a testemnek? Kövér vagyok, ezt nem ehetem meg. Ezzel két hatalmas hibát követtem el. 

1. hiba:
A testem egy gépezet, és ennek az elmém ad parancsokat. Az elmém pedig nem ismeri a múlt, jelen, jövő fogalmát, számára mindig MOST van, tehát bármit mondok neki, önbeteljesítésbe kezd. Valahányszor magamat ostoroztam az olyan szavakkal, mint kövér, csúnya, hájas, buta, utasításokat adtam arra, hogy milyenné kell válnom. Holnaptól - bármily bolondul is hangzik ez - csak kedves dolgokat próbálok mondani a testemről.

2. hiba:
Arra vágyunk, amitől megfosztanak minket. Szóval ha én megvonom magamtól az ételt, csak annyit érek el, hogy a testem még erőszakosabban küzd érte. Megpróbálkozom azzal, hogy nem szabok határokat, és bármilyen nehéz, de nem számlálom a kalóriákat... helyette megpróbálom irányítani a gondolataimat. Mantrázni fogom, hogy "jól vagyok lakva", meg "biztonságban vagyok, elengedek minden fölösleges tartalékot". Kíváncsi vagyok, használni fog-e.

Találtam egy nagyon érdekes kísérletet, amit IDE kattintva elérhettek. Kicsit utánaolvastam még, és a szerzett információk elindítottak az Óvatos Érdeklődés Útján :D
Hát, azt azért nem mondom, hogy nem vagyok szkeptikus, de egy próbát megér barátságosnak lenni magamhoz.




2016. 03. 19.

Elküldetlen levél

...egy fiúnak címezve


Állj ki mellettem! Szeretném, ha fognád a kezem. Megszorítanod sem kell, vagy összefűznöd az ujjainkat, tényleg; csak érezni akarom a bőrödet. Elég, ha mindössze súrolod az enyémet, utána tőlem aztán vissza is húzhatod, és szemlesütve félrenézhetsz, hiszen
nincs
szükségem
rád.

(Napról napra egyre jobban elhiszem ezt a hazugságot.)


Valaki részegen megkérdezte tőled egy téli, füstös éjszakán, hogy mit gondolsz rólam… emlékszel? Féloldalasan a hátad mögött ültem, és elfúlóan, szerencsétlenül elnevettem magam, gyilkos pillantást vetve a közös ismerősünkre. Kis híján ráförmedtem, hogy ezt most miért kellett, baszdmeg?, de te felvont szemöldökkel rám néztél, zavartan elmosolyodtál, majd elém toltad a félig üres félig teli? borosüveget.
– Ő megbízható, és kedves – mondtad rólam, mire kikaptam a kezedből azt a szart, és kínosan vigyorogva meghúztam. Tudod, tévedtél, mert se megbízható nem vagyok, se kedves: azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy a legjobb, ha örökre elfelejtelek. Csak egy árnyat láttál belőlem (ahogy mindenki más is), azt, amit a falra vetett rólam a hazugságaim imbolygó fénye, és tudod, mit? Jó volt ez így, azt hiszem. Hogy nem lettem számodra se több, se kevesebb, mint egy kedves és megbízható barát. 
Megbízható és kedves. Megbízható. Kedves. Felejthető és jelentéktelen. Láthatatlan. Értéktelen.
Egyszer majd elmélázva fogod nézni az arcomat a tablóképünkön, a nyelved hegyén lesz a nevem, de nem, sajnos nem fog eszedbe jutni, és miközben elfordulsz, meg fogod rázni a fejed.

Valaki részegen megkérdezte tőled egy tavaszi, fogvacogtató estén, hogy mit gondolsz rólam… emlékszel? Az oldaladon ültem, a kezemben a sálad, amit egyszerűen leloptam rólad, és az istenért se eresztettem. Rám néztél, zavartan elmosolyodtál, a szembogarad fényes volt, hatalmas, fullasztóan fekete.
– Nagyon vonzó lett, és jól áll neki, hogy megtalálta önmagát – mondtad rólam, és le sem vetted rólam a tekintetedet. Udvariasan nevettem, aztán hazakísértelek, mint haver a havert, lány a fiút. Úgy tettem, mintha azért karoltam volna beléd, hogy ne essek el, pedig tudtam, ha elengednélek, te zuhannál porba, csak túl büszke voltál ezt beismerni. 
Még mindig túl büszke vagy. Túl büszke és buta. Büszke. Buta. Bolond és vak. Sosem ismertél igazán, mert nem akartad nekem szentelni az idődet, és ezt nem bocsátom meg.
Egyszer majd elmélázva fogom nézni az arcodat a tablóképünkön, ki fogom mondani a neved, aztán nekiesek a fotónak egy gombostűvel, és addig kaparom a fejed fölött a papírt, míg nem marad más ott, csak egy rongyos szélű, felkarcolt, fehér folt, és miközben elfordulok, magam mögött hagyom az emlékedet.

Valaki részegen meg fogja kérdezni tőled még az idén egy nyári, borzas alkonyon, hogy mit gondolsz rólam… emlékezni fogsz arra a percre, még ha a nevemre nem is. Veled szemben fogok ülni, a tábortűz túloldalán, hallgatom a hamvukba roskadó fahasábok ropogását, de közben fél füllel rád figyelek. Nagy levegőt veszel, és nem mersz majd rám nézni, se mosolyogni, és mondasz valamit, amit nem leszek hajlandó meghallani. A szemedet a parazsakra szegezed, és várni fogsz valamire, egy szóra tőlem, vagy csak egy hitetlen szusszanásra. 
Én nyugodt leszek, néma, és gyönyörű; te zihálva kapkodsz a múltad mozaikdarabjai után, és keresed azt a részt, ahol elrontottad a jövőd mintázatát.

A tablóképemet sose rakom majd ki a falra, hanem hagyom, hogy sárgává rágja az idő.


XV.

Reggeli mókák



- Definiáld: hajnal.
- Hajnal definíciója: szombat, kilenc óra huszonhét perc (a bejegyzés írásának kezdete).


Miafasz, miért vagyok fent ilyen korán? Hogy hamarabb kezdhessem a bingét? :D Mindenesetre mozgalmas volt eddig a hajnalom délelőttöm, már sikerült bezabálnom 723 kcalt, ebből valamennyit kihánytam. Azért csak valamennyit, mert elkezdtem szédülni, és féltem, hogy elájulok, így inkább abbahagytam. 
Gyenge vagyok. Gyenge, és dagadt.
Nem bírtam kivárni a hétfőt, szóval félkómásan ráálltam a mérlegre. Amint megláttam rajta a számot, három lehetséges opció merült fel bennem:

                    a) igazából még mindig alszom, és álmodok
                    b) a mérleget megszállta a sátán
                    c) engem szállt meg a sátán

És akkor most próbálom eldönteni, hogy melyik a helyes válasz. Mert az nem létezik, hogy tényleg 55.5 kilót nyomnék, lehetetlen, abszurd hülyeség. És kikérem magamnak... egy masszívan hájas ember nem lehet csak 55 és fél kiló a 174 centije mellé, ilyet állítani pofátlan hazugság. Szóval a mérleg egy pofátlan, hazug keci, pont. (Amilyen a kutya, olyan a gazdája, hmmm...)

Nem, nem vagyok tőle boldog, hogy tegnaphoz képest másfél kilóval kevesebbet mutat ez a szar. Aggódok, és attól félek, hogy csak feleslegesen táplálja bennem a reményt a hamis számaival. Nem mintha annyira számítana a súly, mert ránézésre ígyis-úgyis kövér vagyok, mindegy, mit kamuzik a mérlegem (az a pofátlan, hazug keci, igen, egy ütvefúróval fogom szétverni).

De most már tényleg kell vennem új elemeket. 
Vagy egy új mérleget.


2016. 03. 18.

Vers

Erdős Virág: Ma




Hánytatás

Hogyan csináld?


SEHOGY, NAGYON SZÉPEN KÉRLEK, HOGY KERESS EGY PSZICHOLÓGUST, 
KÉRLEK, BESZÉLJ EGY BARÁTODDAL, 
BESZÉLJ BÁRKIVEL, AKIBEN MEGBÍZOL, 
DE NE HAGYD EGYEDÜL SZENVEDNI SAJÁT MAGADAT, NE HAGYD MAGAD CSERBEN ÚGY, AHOGY ÉN HAGYTAM CSERBEN ÖNMAGAMAT, 
NEM KELL A KONTROLLBA MENEKÜLNÖD AHHOZ, HOGY SZERETHETŐ LEGYÉL,
VISZONT KIBASZOTTUL ÉLNED KELL HOZZÁ



Szögezzük le: rohadt veszélyes, rohadt könnyű hozzászokni, és rohadtul nem buzdítok rá senkit. Ugyanakkor tudom, milyen borzalmas, amikor szeretnéd megtenni, és küszködsz, de nem sikerül. Ezért írom le, én hogyan szoktam, valamint mik a tapasztalataim, tippjeim. De ha egy mód van rá, tényleg ne csináld, nem éri meg. A hánytatás veszélyei közé tartozik például a gyomor- és a nyelőcsőfekély, a szívritmuszavar, a fogzománc károsodása, reflux, vitaminhiány, kiszáradás, ödéma. Csak akkor olvasd tovább a bejegyzést, ha ennek ellenére – a saját felelősségedre! – hánytatni akarod magadat.


XIV.

Stagnál


Nagyjából a tervezett kalóriamennyiség körül ettem tegnap. Szóval, nagyjából...
Hánytam. Sokat. Nem eleget.

A mérleg ugyanúgy 57 kilót mutatott ma reggeli után, ruhában mérve, mint tegnap. Lehet, hogy elromlott. Viszont, mivel szabályosan mérlegfüggő lettem, és erről le akarok szokni, megfogadtam, hogy csak heti egyszer fogok ráállni, méghozzá hétfőnként. Nem tudom, hogy fogom bírni, hiszen már most csupa ideg vagyok, annyira méredzkedni vágyok - kíváncsi lennék, hány kilót segített rám a laza, 1146 kcalos tízóraim (pillecukor, milka, lekvár, méz, joghurt, müzli, mi a fasz van). Mintha nem lenne elég, hogy sokkolóan csúnya az arcom, még hájat is szedek magamra pluszba... fantasztikus.

Ha már a fantasztikus dolgoknál tartunk, kiderült, miben vagyok még kurva tehetséges, természetesen a bingén kívül. Ez a hazudozás. Olyan fasza hattyúhalált adtam elő a háziorvosnak, hogy hozzám vágott három beutalót, elküldött gasztroenterológiára, endokrinológiára, kardiológiára, és vérvételre is kell mennem (felborult hormonháztartásra gyanakszik, lel... én borulok fel mindjárt). Ugyanakkor talán tényleg van valami bajom, amit nem látok be. Fogalmam sincs. Lehet, hogy mégsem árt az a kivizsgálás. Fel is boncolhatnának a tuti biztos diagnózis felállításának érdekében.
Az jutott ma eszembe, hogy kihasználom a felszedett kilóim létezését, és elmegyek az iskolapszichológushoz. Ha látja a kövér testemet, megnyugszik, hogy valójában nincsenek "zavaraim", és akkor talán nem kell hozzá mennem többet. Esetleg megkérdezem tőle azt is, mit tegyek, ha érzelmi evő vagyok - bár ettől szerintem újra gyanút fogna, szóval faszom. Akkor inkább mégsem kérdezem meg, ne ezen múljon már a gyógyulásomba vetett bizalma.

Az orvosok olyanok nekem, mintha rég látott nagyszüleim lennének. Néha menni kell hozzájuk látogatóba, gyerekkorom óta ismerem őket, fel akarnak hizlalni, mindent előre megmondanak, mindenbe belekötnek, és mindent jobban tudnak. És ha már kötelező őket látogatni, jobb benyomást tehetek rájuk (ez pedig tagadhatatlanul hasznos), ha magamtól megyek. Szóval, amint újra elvánszorgok suliba, tényleg irány az iskolapszichológus. Szorítsatok, hogy ne keverjem magam szarba ezzel a döntéssel. 




174/57

2016. 03. 17.

XIII.

Ezt is elkúrtam


"Heten vannak, mint a gonoszok..."


Kéne egy binge-világbajnokság, mert ha megnyerném, legalább lenne valami, amiben sikeres vagyok. Mert a binge aztán nagyon megy, tegnap bezabáltam mindenféle húsból, amit itthon találtam, és mikor kiürült a hűtő, desszertért képes voltam elbuszozni a kisboltig... ahol vettem két tábla milkát.
A poén az, hogy meg is ettem.
Most meg csodálkozom, hogy 57 kurva kilót mutat a kijelző. Hét kilóval vagyok a célom fölött, héttel, és szinte hallom, ahogy recseg-ropog a lábam alatt a súlyomtól a mérleg.

Sokszor megkérdeztem már magamtól, hogy miért csinálom. Miért nem bírom ki? Miért rontom el napok, hetek kemény munkáját? Fegyelmezetlenségből? Gyengeségből? Ennyire nem tudnék megálljt parancsolni magamnak?
Az az igazság, hogy sosem éhségből eszek, hiszen az éhség múlandó. Egy idő után nem hallod a gyomrod korgását, elcsendesednek a görcsök, a világ megszűnik forogni körülötted... A testem éhségét mindig is le tudtam győzni. A lelkemét nem.

Az evés az önvigasztalás legprimitívebb formája. Azt tanultuk, hogy az étellel szeretet adunk másoknak, és ezért van, hogy mikor minden összeesküdött ellenünk, legalább mi akarunk adni saját magunknak egy kis szeretetet.

Ezért próbálom étellel elűzni a bánatomat. Annyi mást csinálhatnék! Elvihetném magamat valami programra, mozizhatnék, biciklizhetnék, túrázhatnék, beülhetnék egy cirkuszba, nézhetnék kiállított képeket, részt vehetnék író-olvasó találkozókon, lehunyt szemmel hallgathatnék egy koncertet. Törődhetnék magammal; kifesthetném a körmömet, összedobhatnék egy arcpakolást, kipróbálhatnék egy új frizurát. Megajándékozhatnám magamat egy filmmel, végighúzhatnám az ujjam az antikváriumi könyvek kopott gerincén, beszélgethetnék, írhatnék, alkothatnék.
Ehelyett eszek, zabálok, pont úgy, mint egy disznó. Mintha lavina temetne el, se nem látok, se nem hallok, csak annyit érzek, ahogy az ujjam jégdarát érint a mirelit pizzákon, a panírozott húsokon, meg a fagyis dobozokon, miközben könyékig merülök a hűtőbe.
Ma eddig 383 kcalt vittem be (egy magvas zsemle, joghurt, egy szelet füstölt tarja, vaj, tea, egy szelet pufirizs), és gyűlölném magam, ha 500 fölé mennék. Ha ezt megteszem, hányni fogok, mert ebből elég volt, és a vécé fölé görnyedve adok majd ki magamból minden rosszat, mindent, ami a gyengeségem (bűn)jele.


Nem ehetek feleslegesen, mert:
  • gyönyörű akarok lenni, álomszép, kecses és vékony.
  • be kell bizonyítanom magamnak, hogy képes vagyok kontrollt gyakorolni.
  • látni szeretném a finom vonalú csontjaimat.
  • könnyű akarok lenni, kívül-belül megtisztulva. 
  • az embereknek úgy kell majd emlékezniük rám, hogy "a lány, aki olyan volt, mint egy balerina".
  • holnap arra szeretnék kelni, hogy kevesebbet mutat a mérleg.
  • ha kihagyok egy falat ételt, kihagyok egy falat zsírt.
  • nincs szükségem rá. Nincs. Szükségem. Rá.

Nem mentem suliba, mert képtelen voltam reggel kikelni az ágyból, és szembenézni a tükörképemmel. Amúgy sem vagyok jól. Hányás, láz, szédülés, kövérség, ilyenek. Délután megyek orvoshoz, aki majd együttérzően  előrebiccenti a fejét, visszatolja az orra hegyére a szemüvegét, és óvatos hangon megkérdezi, hogy mi a panaszom. (Az élet, bazdmeg.)

174/57, pfff

2016. 03. 14.

XII.

Láthatatlanul


"Am I invisible because you ignore me? Your proclamation promised me free liberty, now  I'm tired of bein' the victim of shame..."

A legmegnyugtatóbb dolog, amit valaha mondtak nekem: higgadj le, úgyis mindenki leszar. Rosszul esett, de tudjátok, mit? Igaza volt. Tényleg. A saját életem főszereplője vagyok, másokéban mindössze statiszta, és mint ilyen, teljesen lényegtelen. A barátaim haha, mintha lennének számára mellékszereplővé emelkedhetek, de ennyi. És összetehetem a két kezem, ha valaki megemlít a stáblistában, mint jelentéktelen figurát, aki egyik jelenetről a másikra suhant át, de soha-soha nem tűnt fel senkinek sem a jelenléte.
A gondok ott kezdődnek, hogy nem vagyok az életem főszereplője. Valahol félúton elmaradtam a filmemből, és nincsenek is benne már másról nagytotálok, csak hurrikánokról, meg hullámzó levelű fákról. Sehol egy elmosódott folt, sehol egy lobbanó, vörösesbarna lobonc, sehol egy villanó tekintet, csak csöndes, kihalt tájak, fodrozódó árvalányhaj-rengeteggel.
A főszereplőm köddé vált még a 20th Century Fox felirat előtt. Ez nem túl praktikus, mert ha nincs kit bámulnia a moziban ülőknek, csökken a nézettség, és minél kevésbé érzékelik a létezésünket mások, annál kevésbé hagyunk nyomot a világban.
Hát, az én létezésemet egyelőre leginkább azok a dolgok érzékelték, amiket magamba tömtem, és mivel nem vagyok kannibál, nem hiszem, hogy ezzel túl mély benyomást gyakoroltam volna az emberiségre. A kaják univerzumára annál inkább. Lehet, hogy ha Hannibal Lecterré válnék, sokkal jobban rajtam tartaná a szemét a világ, de jelenleg nem hogy statisztaként, hanem inkább valami ócska, szakadt díszletként tekint rám.
A lehasznált szaroktól pedig mindenki igyekszik mihamarabb megszabadulni.
Szóval jelenleg egy kajagyilkos kacatnak érzem magam (többszörösen elítélve binge vádja miatt, mert miért is ne), aki egy katasztrófafilmben szereplő arctalan, alaktalan túlélő. Tudjátok, a hisztérikus lány, aki folyton megbotlik, és mindenki azért szurkol, hogy egy vadállat felzabálja már végre, ráomoljon egy hegy, vagy valami.
De ettől még igenis fura biztonságérzetet ad, hogy senkit nem érdeklek úgy istenigazából. Bénázhatok, vergődhetek, úgyis mindenki elfelejti - ha van, aki egyáltalán észreveszi -, és ennél fogva a tetteimnek nincsenek megmásíthatatlan következményei. 
Azért ez elég chill.

De azért jó lenne számítani valakinek.



2016. 03. 12.

XI.

Binge újratöltve



– Ismerek egy tökéletes kivégzési módot mondta az öcsém egy perce.
– Na?
– Titok. 

Szükségem van egy tökéletes kivégzési módra, bár azt hiszem, számomra a böllérkés is túl jó lenne. Acélkampókra felfüggesztve kivérezni, igen, ez kéne nekem, hogy valaki felhasítsa az oldalamat a bordáim mentén, ahol kicsoroghat belőlem a zsír. Nem sírnék és nem sikoltanék, csak mosolyt látnának az emberek az arcomon, sejtelmeset, puhát, elégedettet.

A valóság pofon vág. Épp fél kézzel tömöm az arcomba a zabpelyhet, a felesleges szénhidrátot, a fejemben az dörömböl: még, még, még, és egyszerűen nem tudok leállni. 
Másfél napja nem tudok leállni.
Igyekeztem zöldségeket enni csak, de a binge binge marad, még ha gazból is viszem be a kalóriákat. Szóval, mindegy. Nem mindegy, abba kell hagynom az evést, mert könnyű akarok lenni és gyönyörű. Mindig azt mondom magamnak, hogy ez az utolsó falat, de végül mindig követi még egy, és még egy, és még egy...

A lejátszómból maxon üvölt a zene, hogy ne halljam, ahogy ropogtatom a müzlit. Próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy mi történik, szemet hunyni fölötte, de a túlevéstől hányingerem van, a gyomrom feszül, szédülök és remeg a kezem.
Le kell raknom a müzlisdobozt az ágy mellé.
(Még egy utolsó falat...)
(Csak még egy...)
(Ez az utolsó...)
Leraktam az ágyam mellé, farkasszemet néztem vele, majd összeszorított foggal kirohantam vele a konyhába. Úgy basztam le a pultra, mintha szerencsétlen müzli hibája lenne, hogy egy akaratgyenge szar vagyok.

De valami pozitívum: megbeszéltem anyával, hogy nincs semmiféle étkezési zavarom, csak szeretnék egészségesebben élni. Megértette. Elhitte. Kibékültünk. Fuck yeah.

Találtam egy cikket a diétás ételekről. Még nem olvastam végig, de érdekesnek és jónak tűnik.




174/53.8

2016. 03. 10.

X.

Lel, nem tudok összefüggően fogalmazni


Szóval most diszkréten fastolok legalább három napon keresztül. Öhm. Bingém volt, igen. És hájas vagyok. Rettenetesen hájas.

Amúgy történt egy új menüpont "Haladás" címmel, amit havonta fogok frissíteni. Ide egy aktuális képem, a súlyom és a magasságom kerül majd. A lényeg, hogy a szégyen fog motiválni, ami elönt, valahányszor ránézek a fotóimra.

Ma mókás napom volt, ordítoztam anyámmal egész délután, és a stressz meg a düh miatt kaptam akkora falásrohamot, mint még soha életemben. A helyzetet az robbantotta ki, hogy elment egy étkezési zavarokról szóló előadásra, és ott olyan kurva nagy okosságokat mondtak neki, melyekből leszűrte, hogy valószínűleg anorexiás vagyok. A fejemhez vágott mindent, hogy én őt akarom összetörni, meg hogy hiába utasítom vissza a rendes ételt, ha helyette nasizok(=bingézek), így úgysem tudok lefogyni hiszen kövér vagyok és akaratgyenge, csak szétcsapom a szervezetem. A vége a dolognak az lett, hogy kijelentettem, többé nem viszem el magammal az általa csomagolt kajákat. (Wow, azért ilyeneket csak az igazi gengszterek mondanak.) Azt hiszi, ez valami üres fenyegetés érzelmi alapon, de tényleg elegem van. Nem fogom hagyni, hogy tönkretegyen, ahogy őt tönkretette a saját anyja. 

Ma egy barátom odajött hozzám, és azt mondta:
– Olyan vagy, mint egy angyal.
Elnevettem magam, kínosan és elkeseredetten, mert a rohadt életbe is, ennél aljasabban már nem tudott volna gúnyt űzni belőlem. Láthatta rajtam, hogy nem vettem komolyan, mert megismételte, aztán megölelt. Talán összezavarta, hogy ma fekete helyett kivételesen világoskék felső volt rajtam? Valószínűleg. De az is lehet, hogy csak a szeme káprázott.

Igen, gyönyörű akarok lenni, mint egy angyal de nem vagyok az
Még nem.



2016. 03. 09.

IX.

Akarom


"Az életben maradás kulcsa nem a hideg és az éhség elviselése, hanem a fejünkben tanyát verő ellenség legyőzése." ~ Laurence Gonzales

 Nekem még nem sikerült legyőznöm az ellenségemet, sőt, egyre többször bukok bele a vele folytatott harcba. De ki akarok tartani, mert érezni akarom a csontjaimat, látni akarom a kiugró bordáimat, a rést a combjaim között, a beesett arcomat, mindet akarom, akarom, akarom. És senki más nem áll az utamban, mint én magam.

Ma reggel 53.6 kilót mutatott a mérleg. Ma este 55.2-t. Hatalmas bingém volt, magamba tömtem legalább négyezer kalóriát, és megálljt kellett volna parancsolnom magamnak, de egyszerűen képtelen voltam; a fejemben az dübörgött, hogy rágni akarok, harapni, tépni, és az ősi ösztön felülkerekedett rajtam. A hasam most kidudorodik, a tükörképem torz és gúnyos, a testén zsírtól feszül a bőr, az arca puffadt és kerekded. Le akarom tépni a bőrömet, a körmömmel az arcomba vájva nyúzni magamról a szégyent, mert nem bírom elviselni, hogy egy gyenge szar vagyok. Holnap üresjárat van tervben, nem eszek egész napot semmit, nem vagyok hajlandó, nem akarok, nem, nem és nem. Úgyis későn fogok hazaérni, addig simán kibírom, itthon meg majd gyorsan lefekszem aludni, hogy még véletlenül se tudjon átkattanni bennem az a valami, ami a falásrohamaimat szabályozza. (Undorodtam magamtól, meg az emléktől, ahogy tömtem magamba az ételeket, és hiába fordultam le kis híján a székről a túlevés miatt, csak zabáltam tovább, amíg találtam itthon valami kaját. Most rendesen elbasztam, de nem adom fel.)

Ahogy ma a folyosón sétáltam, idegennek éreztem magam a saját testemben. Furcsán mozogtam, valahogy diszharmonikusan, túl hangosan, túl esetlenül, és hiába lopakodtam a fal mellett lapulva, az emberek úgy követtek a tekintetükkel, ahogy a ragadozók szokták a prédát. Felszegtem a fejem, és tovább botladoztam - arra gondoltam, hogy "nem állíthattok meg" -, ujjamat végigfuttatva a radiátor rácsain. A körmeim élesen koppantak rajta, és akkor még nem tudtam, hogy egy fél nappal később ugyanezekkel a körmökkel fogom véresre kaparni a torkom, hogy valamennyi kijöjjön abból a végtelen mennyiségű szégyenből, ami a bensőmet feszíti. 

Kecses akarok lenni, törékeny, légiesen könnyed, mint egy porcelánbalerina, akit óvnak, nehogy szilánkjaira hulljon szét. Az én darabjaim azonban már a földre záporoztak, és nincs senki, aki újra össze akarna rakni.